Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Tornai József: A menekülő (regényrészlet)
a sikerük: egyetlen elszánt lélek, semmi, senki több. Farádi Szabó számára azért kérdéses maradt, csakugyan megjelent volna-e a rendező a megadott helyen, ha az akcióra mégis sor kerül. Erre már soha nem kaphatott választ. A tüntetés szervezése legenda maradt, vagy annyi se. Aznap este mindenesetre még hosszan törték a fejüket Cs. albérleti lakásán: mégis mit lehetne tenni. Gy. volt közöttük a leggyakorlatiasabb, egyszerre fölemelte a telefonkagylót: „Fölhívom A.-t, meg kell neki mondanunk, hogy fölháborít, amit a magyar hatalom elkövetett.” Tárcsázott, halkan női hang, majd A. szavai hallatszottak. Azonnal hajlandó volt fogadni Gy.-t az Országházban. Egy óra múlva, miután visszaérkezett, részletesen elmondta beszélgetésüket. „Kifejtettem a mi elítélő álláspontunkat. Semmit sem hallgattam el. Erre ő hosszú előadást tartott, de nagyon rosszkedvű volt.” „Mondja meg a barátainak, hogy mi se örülünk ennek a szerencsétlen bevonulásnak. De nekünk nem volt semmiféle választási lehetőségünk: mindent Moszkvában döntöttek el. Ezért nem is kérjük egyetértésüket. Csak azt, hogy tartózkodjanak bármiféle elhamarkodott cselekedettől. Ne akarják fokozni a bajt.” — Mi az, hogy „mindent Moszkvában döntöttek el”? — sziszegett Farádi Szabó. — A nagy, bölcs munkás-paraszt-forradalmár pártfőpap talán háziőrizetben volt, hogy nem nyilatkozhatott a sajtónak vagy akármelyik nyugati rádiónak, hogy Magyarország nem vonul be még egyszer Csehszlovákiába? Bolsevik módra gondolkoznak ezek mind: nincs etika, nincs történelem, csak hatalom van és a Behemótnak való csúszómászó engedelmesség. — Nem lehet ugrálni — nyugtatta szárazon Gy. — Nem vállalhatták, hogy az oroszok újra lerohanjanak. — De hiszen már eléggé „le vagyunk rohanva”! — viccelt E. — Ezeknek semmi se jár az eszükben, csak a lerohanás balról, lerohanás jobbról? Teli nadrággal persze nem lehet politizálni! Ezt én megértem. Cs. a rádiónál ült, hallgatózott: hátha jön valami remény az éteren át. De nem jött. Csak megalázó napok és évek jöttek, amelyek alatt mindnyájan úgy éltek és éreztek, gondolkodtak, ahogy a távoli remény-istennő kacérkodott velük: hol kitárták a karjukat, hogy végre átöleljék, hol meg lecsüggesztették, a szemüket is behunyták, hátha legalább ott: a koponyájuk mélyén megláthatják szemfényvesztő alakját. Régi szeretők idillje Sári már másodszor is elvált, és összeroppant. Annyi év futó együttlétei és beszélgetései után most kérte Farádi Szabót, menjen el hozzá. A második férjével folytatott számtalan és csúf veszekedés után kapott annyi kárpótlást, hogy vehetett egy másfél szobás lakást magának. Pista sokáig abban a hiszemben volt, hogy szereti Sárit, mert szép, mert van valami a magatartásában, abban a heves őszinteségi vágyban és szabadságban, ami őt az első perctől fogva vonzotta. Amikor a lány először férjhez ment, nem érzett se féltékenységet, se fájdalmat, ami mégis arról tanúskodott, hogy szó sincs többről köztük, mint rokonszenvről, barátságról. De azért hiányzott neki az a szilaj gyöngédség és a testiségnek az a vállalása, ami annyira áradt Sáriból, hogy valahányszor találkoztak, szinte mindig 7
