Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Kántor Lajos: Honos-hontalan

Kántor Lajos

Honos-hontalan

JL -Aki valamennyire ismerős a kilencvenes évek Erdélyében, bizonyára jól érti a mostanában gyakran hallható, szólás értékű keserű-cinikus kifakadást: „a régi jó diktatúrában . .

Magamat is ellenőrizendő, megállók ennél a fordulatnál. Gondolom, akik tudnak rólam, nem feltételezik, hogy a letűnt politikai struktúrát éppen én próbálom igazolni; a helyébe lépőről viszont a nosztalgikusnak álcázott minősítéssel igenis véleményt mondok — anélkül persze, hogy összekacsintanék ama régi világ azóta esetleg kiheppentett vagy színt váltva hatalmon lévő, hatalomba kapaszkodó kegyeltjeivel.

Mégse lépjünk könnyedén át ezeken a szavakon. Egyre sürgetőbb fellapozni a közelmúltat, az 1989 előtti diktatúrát, amelytől oly kitörő (forradalmi) lelkesültséggel véltünk megszabadulni, a hontalanság évtizedei után a jogaiba visszahelyezett honosság most már kétségbevonhatatlan bizonyosságával. Más kérdés, hogy sikerült-e, hogy milyen mértékben sikerült a „szabadulás” (erről majd később és még sokszor, sokáig szólni kell).

Tulajdonképpen mi is volt az, ami keretet adott életünknek, ifjú éveinknek? Mit tett lehetővé és mit akadályozott meg az a keret, a mi berlini falunk, amelyet Halmitól Kürtösig oly jól őriztek? (Hozzáértendő, hogy a külső fal Hegyeshalom—Sopron—Kőszeg vonalát kötötte össze és zárt el minket is a képeslapokkal és Szabad Európa Rádióval üzenő túlsó világtól.) A politikai közgondolkodás, s az egyéni számvetés egyaránt igényli a szembenézést ezzel a kérdéssel.

És most egy elegáns, meglepő fordulattal azt mondom: miközben az orosz nyelvet s a szovjet birodalmat igyekeztek minden eszközzel meghonosítani e tájakon — tulajdonképpen az angol szellemiséget terjesztették. Már amennyiben valóban a Szigetországot fejezi ki a híres mondás: my house is my castle. Magát a kifejezést később sajátítottuk ugyan el, mégis eszerint éltünk, kellett élnünk. Igaz, az újságok címlapján a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” felszólítás díszlett, bent, a tudatban azonban a nemzeti összetartozás volt a meghatározó. Hogy ez csak itt, Erdélyben lett volna így? Hogy csak a kolozsvári Református Kollégium diákja élte meg ebben az ellentmondásos formában a negyvenesötvenes éveket, azután is, hogy iskoláját állami fiúgimnáziummá alakították, majd (a következő évtizedekben) román tannyelvű középiskolává minősítették át? A szinte észrevétlenül, mert folyamatosan érvényesített asszimiláció ellenére — és ez már 1946-ban elkezdődött (újrakezdődött) — onnan, a Farkas utca környékéről transzilván levegőt szívott magába az ember, jóllehet iskolai párttitkár angol tanárunk fennen hirdette, hogy a szovjet ember a felsőbbrendű ember. Kolozsvár, Erdély maradt a mi házunk, a mi várunk (ahonnan sem ki és ahová sem be nemigen utaztak akkoriban). Sorra leszedték ugyan a kétnyelvű utcaneveket, az üzletek magyar feliratait, a Bolyai Tudományegyetemet egyesítették a Babessel — mégsem csupán a régi hangulatát őrző Székelyföldön járva éreztem magam otthon. Igaz, mind gyakrabban lehetett hallani szökésekről („kintfe- ledkezésről”), mi viszont újra és újra megállapítottuk, hogy lám, a magyarok maradnak, nem hagyják el szülőföldjüket. Már-már megmagyarázhatatlan, abszurdba játszó volt ez a „honosság” — a hontalanságunkat előkészítő, igazolni akaró hivatalos intézkedések rejtett sűrűjében.

Az álomból-ébredés, én legalábbis így érzékelem, valamikorra a hetvenes évekre tehető.

69