Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Metaforák helyzetünkre - Kéri László: Hol tartunk?

adatok szerint folyamatosan csökken a bizalom mind a parlament, mind a kormány, mind pedig a pártok, de éppígy a tömegkommunikációs intézmények tevékenységében is. Ez az elfordulás nem feltétlenül negatív jelenség. Jelentheti ez azt is, hogy az átlag állampolgár szemében mindinkább visszaszorul a politikai viszonyok jelentősége a magát megillető helyére. Jelentheti ez azt is, hogy fokozatosan rájönnek mind nagyobb tömegek annak igazságára, hogy pusztán a politikai-hatalmi változásoktól még nem fog megváltozni az ország egyéb területeken nagyon is kérdéses működőképessége. Utalhat mindez olyan illúziók kikopására is, amelyek azt akarták elhitetni, miszerint elegendő lesz a korábbi tehetetlen, tudatlan elit helyére egy másikat oda varázsolni, és a tízezres nagyságrendű elitkicserélődés megváltja a többi tízmillió ember oly szükséges történelmi változásigényeit. Ha e csalódottság és kiábrándulás az említett illúzióvesztéssel párhuzamos folyamat, akkor egyáltalán nem kell oly mértékben negatívumnak tartanunk mindezeket, mint ahogyan ezt nagyon sok politikai megfigyelő és kommentátor teszi manapság.

Ha már most a politikai közélet túlzott konfliktusosságára tekintünk és keressük ennek okait, akkor azt kell mondanunk, hogy majdhogynem szükségképpen alakultak így e viszonyok. Egy dolog ugyanis az intézményeket megteremteni — amire alkalmas volt az 1990-es év —, s más dolog az intézmények működtetése. A mögöttünk hagyott év nem volt más, mint az új hatalmi intézményrendszer első próbaéve. Ennek során a hatalom- megosztásban részt vevő intézmények valamennyien igyekeztek megtanulni élni újonnan kialakult jogkörükkel, és szükségképpen mindegyikük nagyobb jelentőséget tulajdonított önmagának, mint ami valójában neki jár. A kialakulófélben levő szerkezeten belül az alapvető problematikát jelenleg a kormány—parlament—pártok által behatárolt háromszög alakzat jelenti. E három alapvető intézmény egymáshoz való viszonya tűnik ez idő tájt a legzavarosabbnak. Egyikük belső problémái azonnal megjelennek a másik működési zavaraiként, és a legtöbbször a kívülállók számára egyáltalán nem világos az, hogy mi is e működési zavarok valódi forrása. Néha a kormány kapkodásának és következetlenségének tűnik az, ami mögött valójában a koalíciós hátteret és politikai bázist adó három párt valamelyikének belső megoldatlanságai rejlenek. (Ezzel magyarázható például néha olyan törvényjavaslatok teljesen váratlan előkerülése, amelyek semmiféle előzetes tervben nem szerepeltek.)

A parlamenti működés zavarainak tetszik jó néhányszor az, ami eredetileg megoldatlan kormányzati gond. (Miután a kormány állandóan ingadozik a jelenlévő feladatok, komplikált gazdasági és egyéb természetű gondok megoldása, illetőleg a múlttal való leszámolás politikai igényei között, ezért gyakran a maga megoldatlan dilemmáit behordja a parlament elé törvényjavaslatok formájában — abban bízván, hogy a meglévő biztos többség erejénél fogva törvényi felhatalmazást kap arra, amelyet a maga kormányzati eszközeivel nem tud megoldani.)

S végül a jelenlegi pártok annyiban politikai pártok, amennyiben a parlamenti működés során tudják bizonyítani önnön politikai-hatalmi életrevalóságukat, s ez az összefonódás szükségképpen vezet ahhoz, hogy a legjelentéktelenebb belső pártvillongások, személyi konfliktusok is szükségtelen parlamenti nyilvánossághoz jutnak még akkor is, ha ez nem több, mint két-három ember magánügye.

Nem világos tehát, hol húzódik a határ a parlament, a kormány, s a hat párt politikai kompetenciái között; ezért törvényszerűen valamennyi kisebb jelentőségű konfliktus átpolitizálódik és beemelődik az említett háromszög világba. E zavaros politikai küzdelmek legkiválóbb és legkevésbé kockázatosabb terepének tetszett az elmúlt másfél-két év során: a múlttal való hadakozás. Ha nem számítjuk a csaknem heti rendszerességgel előkerülő történelmi-ideológiai vitákat, akkor is legalább négy olyan törvényjavaslat szerepelt az elmúlt év során a tisztelt ház napirendjén, amelyek alkalmat teremtettek arra, hogy a hat párt a múlt megítélésében mérje össze politikai fölkészültségét.

Érdemes lenne kiszámolni azt, hogy a kárpótlási törvény, az egyházi ingatlanok visszaadása, az előző rendszerben elkövetett bűnök elévülésének kérdése, valamint a volt titkos ügynökök sorsát rendezni kívánó törvényjavaslat megvitatása, félbeszakadása, újratárgya67