Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Visky András: Mesterségem címere
A megkülönböztetés — „a világ megrostálása” (Buber) —, ami végbemegy, a Lét vigyázása. Aki a megkülönböztetést végrehajtja: értelmiségi (intelligo). Szólni erről (róla) szocio-mód nem dolgom. Mindössze annyit állítok: jelen van. Jelenléte állítás: van világosság, van sötétség. És személyében ezek — világosság, a sötétség — nem viszonylagosak, miközben embertől emberig, egymáshoz képest annak mutatkoznak. De ez a felszín csak: a dolgok mélyén időről időre megpillantható a Törvény szövedéke. A külön valóság a találkozások és szó-váltá- sok/mondat-cserék helyein kötést ad és csomót, a világ szerkezetére utaló alapszavakat és jelentéseket, a megszólító nyelv hálóját, amely a mindenségben uralkodó tökéletes összhang — mundi totius conventia et consensus — érzékelése és kinyilvánítása. A nyelv: a lét háza. (Heidegger). „Nem teljesen valóságos lény” — írja Maurice Merleau-Ponty, „könnyelmű”, véli Proudhon. Arra szerződött, hogy „a szellem hivatásos őre legyen”, így Babits. Ez pedig számomra nem valamiféle beavatottságot jelent, hanem odafor- dulást, elszakadást, szelíd eltökéltséget és szigorúságot3 a szellem hatalmát jelenti, amely — az apostol szép szavaival — „erőtlenség által végeztetik el”. Kiszolgáltathatatlan a világ hatalmasságainak. Nincs köze az erőhöz — ebben rejlik hatalma, mely nem az övé. Hatalom nélküli hatalom, irritáló gyámoltalanság. Amennyiben erről a századról elmondható, hogy benne maga az értelmiségi lét vált kérdésessé és gyanússá, akkor ez minden bizonnyal összefüggésbe hozható azzal a ténnyel, hogy a bölcsesség, legalábbis abban a teomorf változatában, hanyatlik, részekre esett az, ami lényegét tekintve nem birtokolható rész szerint valóan. Az értelmiségi mivoltot semmi esetre sem tudnám elválasztani az alkotói magatartástól, amely az anyaghoz való viszonyban jut kifejeződésre. A tömbben, mely „kietlen és puszta”, felfedeztetik és kibontatik az angyal. Az tehát, ami benne van. Ez pedig mindenekelőtt életforma — formája az Életnek —, lélekzet, ahogyan Pilinszky szerette a szót leírni. Annak a felismerése, hogy az érték(ek) megóvha- tatlanok, hacsak nem a hozzátétel révén. A kérdés, itt, önmagától adódik: mi tehető hozzá ahhoz, ami teljes egész? Erre a válaszom a következő: önnön személyiségembe zárt rész szerint való létem. Az, aki vagyok. És akivé lennem egyre inkább — mondatról mondatra — lehet. Ennek hiányában nem mondhatók ki az alapszavak — Én-Te, Én-Ő. Az Egész engedi magát így megsebezni. Igazam van — ez a mondat nem mondható; nem írható le; nem gyakorolható. Megfogalmazott igazság az, amelynek a másik ember nem válhatik tárgyává. Az igazsággal szemben, aminek kimondására értelmiségi ember szerződött. (Az igazságra pedig úgy van szükségünk, mint egy falat kenyérre, nekem is, Önöknek is, mivel — ez derül ki egyre drasztikusabban — egy kenyér van Esterházy Péter.) Nincsenek kitüntetett helyek: Legkevésbé kimondója tudhatja magát biztonságban, hiszen érvényességi körén kívülre ugyan ki helyezhetné 17
