Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Zelei Miklós: Feci (elbeszélés)

ség ,tagjainak sorába’ emeli. Kiváló úttörő, jo sportoló, jó tanuló vagy legalább jó őrsi szakács, nótafa, sátorverő. Nincs senki, akiben ne volna valami kovász, ami őt a többiek közé dagasztja. Mindenki példakép. Csak így méltó rá, hogy egy különleges embercsoport felmagasztosult példányait, a legnagyobb példaképeket kövesse.

Hullámokban ismétlődnek ugyanazok a jelzők, kifejezések, egy törzsi szertartás ritmikus szövegei, amelyekben csak a nevek változnak, ahogy nő a KISZ, töltőn a hurkabél. Hozzám ér a névsor, fölállok, sorolnám, hogy milyen jó őrsi krónikás vagyok, de Feci megszakít:

— Téged nem javasollak, te nem vagy közösségi ember.

Minden tömegben van, aki a felsőbbségtől jövő szavaknak nyomban helyesel. Anti föláll:

— Szerintem se! — mondja, és ezzel felhúzza a zsilipet.

Érzem, most az volna a dolgom, hogy állva maradjak, és bebizonyítsam, igenis az vagyok. Teljesen természetesnek veszem ezt az érzést. Eszembe se jut, hogy nem én vagyok az, akinek bizonyítania kellene. De nem maradok állva, igaz, nem is hangzik el olyan kérdés, hogy mi erről a véleményem. Leülök, következik az újabb név, az újabb fölvétel.

Apám ahelyett, hogy örülne, engem már föl se vesznek, nem hiába állt ellen az agitáláson, s maradt szilárdan pártonkívüli, akárhányszor is behívatták — még hosszú időn át — esténként, hogy lépjen be, elfehéredik a vacsoraasztalnál a konyhában, amikor elmondom, mi történt.

Egyenlő a halálos ítélettel (1963-ban vagyunk), ha valakire ezt továbbtanulás előtt rásütik.

— Micsináltál?!

Semmit nem csináltam. Éppen olyan vagyok, mint a többi gyerek, a kor falusi konfekciója szerint egy kicsit rosszul öltözött, télen sízokni, bakancs, fürdés hetente, minden húsvétra egy rend sötétkék ruha, rövidnadrág kiskabáttal. („Akármilyen nehéz, ezt mindig megadom ezeknek a gyerekeknek!”) Anti apukája szokta megvarrni. Titokban templom. („Legalább húsvétkor meg karácsonykor!”). De megesik, hogy ez a kettő se sikerül. Ott állunk a testvéremmel a trafik mögött, a játszótéren. Mért kell titokban mennünk valahova? És hogy lehet ezt megtenni titokban? Hiszen — szintén titokban — ott a fél falu. („Engedd, kérünk, mindenható Isten, hogy Egyszülöttednek a testben való új születése szabadítson fel minket, kik a bűn igája alatt a régi rabszolgaságban élünk.”) Toporgunk a hidegben, amíg a miséről ki nem harangoznak.

És bűntudatom van, mert nem feleltem meg valaminek, holott az lett volna a helyes, hogy megfeleljek.

— El kell intézni! — mondja apám.

A papon kívül ő az egyetlen vezető a faluban, aki még mindig nem párttag, puszta jelenlétével bizonyítva naponta, hogy ,a pártépítés nem tökéletes’. („Lehet, hogy ezt gurították vissza?”) Elő kell venni az érdemeinket. Az egyik helyi nagyság, akiből akkorra már megyei vezető lett, az 56-os eseményeket a mi konyhánkban üldögélte át. Aztán a másik: a posta kimaradt az intézmények szétveréséből! Pedig ,Rákosi alatt csinálták ezt is!’, megérkeztek az emberek, hogy aprófát csináljanak belőle. De apám elővette szónoki képességeit, lenyugtatta a dühödt csapatot, elmagyarázta nekik, hogy alig egy hete él a faluban, őt ne büntessék. Különben is! Lehetnek itt még súlyos harcok, hogy fognak mentőt

24