Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 4. szám - Bártfai Szabó László: Újjászülető történetírás (Szakály Sándor: Hadsereg, politika, társadalom)

eltekintve) méltatlan meghurcolására, sokak mártíromságára a német megszállást (1944. márc. 19.) követően, majd a háború utáni gyilkos „perek” során. Szakály Sándor 10 Írása közül 9-ben fontos szerepet juttat a tárgyalt téma mellett a két világ­háború közötti „katonai elitnek”. Fejtegetéseit nemcsak elmondja, hanem a témánkénti Jegyze- tek-ben azokat magyarázza, sőt ezekben fontos kiegészítő tényeket, levéltári utalásokat, adatokat közöl. Ezenkívül — és ez nagyon fontos — sta­tisztikai táblázatok, összehasonlítások adataival is bizonyít, cáfolja évtizedek tudatosan va­lótlan, elmarasztaló, vagy félrevezető állításait, akár személyekről, akár eseményekről vagy ren­delkezésekről van szó. A kötetben közölt írásokat a szerző 1983 és 1989 között írta, azok különböző folyóiratokban jelentek meg. A témák fontosságára való tekin­tettel helyes gondolat volt azok egy kötetben — változtatás nélkül — való publikálása. A szer­ző többször is utal arra, hogy egy-egy téma „komplex” bemutatására, mindenre kiterjedő elemzésére a 10-20 oldalas írásokban nincs lehe­tőség. Jó érzékkel emeli ki azonban mindenütt a lényeget, a döntő vizsgálati szempontokat, azok katonai, politikai, vagy éppen társadalmi kihatá­sait. Bár nem ismerhette, mert nem élte át az akkori katonai, politikai és társadalmi „légkört”, mégis átérzi a történelmi események mérhetetlen sokirányú bonyolultságát, a vezető személyek vonatkozásában pedig azok akkori, a körülmé­nyek okozta gyötrelmes felelősségét. Szakály Sándor a történelmi igazságra, a tár­gyilagos, elfogultság nélküli megítélésre, a saját — történészi — felelősségére koncentrál, a cik­kek megírásakor rendelkezésére állt források és az akkori közlési lehetőségek kényszerű korláto­zása mellett. A tanulmánygyűjtemény már címeiben is figyelemre méltó. Vegyük sorba röviden a szerző által is időrendben csoportosított témákat. Miről is van szó? Egy közbiztonsági testület létrehozása és felada­ta a XIX—XX. század fordulóján. (A magyar királyi csendőr ség) címen, rövid történelmi visz- szapillantás után az 1881-ben megalakított ma­gyar királyi csendőrség szervezetét, feladatait, működését foglalja össze 1918-ig, megemlítve, hogy ez a fontos, a közbiztonság területén igen hatékony testület 65 éven át működött, az 1945. évi feloszlatásáig. Működésének 1881. évi megkezdése után ha­marosan vége lett a virágzó „betyárvilágnak”, amit bizonyít az 1907. évi bűnözési statisztika: a 71 900 bűntett és vétség 94%-át (!) felderítette a csendőrség. Sajnálatos tény, hogy ezt a kiváló szervezetű, becsületes, fegyelmezett, hazafias nevelésű állo­mányból álló testületet, kirívóan az 1944. évi német megszállás utáni hónapokban törvényte­len, embertelen akciókra használták fel. Ennek ellenére — a testület több mint fél évszázadok, kimagaslóan szilárd közbiztonságot szolgáló ténykedése miatt — történelmi követelmény len­ne egy átfogó, tárgyilagos szemléletű feldolgozás a testület egészéről. Úgy tudom, ennek a munká­nak az elvégzése Szakály Sándor legközelebbi terveiben szerepel. (Múlt évben jelent meg „A magyar tábori csendőrség” c. könyve, mely hi­ánypótló, igen jó összeállítás. Ez a szervezet azonban a honvédség kötelékébe tartozik és nem azonos a fenti testülettel.) A Magyar Tanácsköztársaság Vörös Hadsere­gének tisztikara. A szerző áttekinti a tiszavirág-életű Tanács- köztársaság kikiáltása előtti hónapok zűrzavaros időszakát, elsősorban a négyéves világháború után felbomlóban lévő — (a felbomlást „hivatalo­san” is gyorsították!) — hadsereg és annak tiszti­kara szempontjából. Világos, hogy ilyen kétség­beejtő katonai, politikai és társadalmi helyzetben és légkörben valamiféle „új szellemű és rendsze­rű” hadsereg megszervezése, kiképzése, felső és alsó tiszti vezetőrétegének kialakítási lehetősége képtelenség. Elogy pedig a „Vörös Hadsereg” — valamiféle mítoszt teremtő — megnevezés politikai és nem katonai fogalom, azt Szakály Sándor minden célzatosság nélkül, logikusan le­vezeti. A hadsereg működésének (vezetésének) feltételét a világháborús, nagyobb részt fiatal, jól képzett honvédtisztek jelenléte biztosította. Ezek a tisztek önként vállalták a szolgálatot, nem a Tanácsköztársaság — hanem a haza védelmé­ben, a Felvidéket és Erdélyt (sokak szülőföldjét) elözönlő cseh és román csapatok ellen. A lénye­get tartalmazó írásból megtudjuk a Vörös Hadse­regben szolgált, később a nemzeti hadseregben vezető beosztásokba került tisztek nevét, és a Tanácsköztársaság bukása utáni „igazolások” jellegét. A katonai elit az ellenforradalmi Magyaror­szágon. A szerző egy 1986-ban tartott előadásának szövegét közli, mely rövid összefoglalása a már említett „A magyar katonai elit 1938—1945.” c., 1987-ben megjelent könyvének. Ellentmondás­nak tűnik, hogy bár bevezető soraiban kiemeli „a magyar történetírás jelentős eredményeit” és „az ellenforradalmi rendszer társadalmának történe­tét kutató szakemberek komoly sikereit”, ugyan­akkor megállapítja, hogy az 1940-es, 50-es évek­ben „előforduló megfogalmazások, sommás íté­92

Next

/
Thumbnails
Contents