Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 4. szám - Bártfai Szabó László: Újjászülető történetírás (Szakály Sándor: Hadsereg, politika, társadalom)
eltekintve) méltatlan meghurcolására, sokak mártíromságára a német megszállást (1944. márc. 19.) követően, majd a háború utáni gyilkos „perek” során. Szakály Sándor 10 Írása közül 9-ben fontos szerepet juttat a tárgyalt téma mellett a két világháború közötti „katonai elitnek”. Fejtegetéseit nemcsak elmondja, hanem a témánkénti Jegyze- tek-ben azokat magyarázza, sőt ezekben fontos kiegészítő tényeket, levéltári utalásokat, adatokat közöl. Ezenkívül — és ez nagyon fontos — statisztikai táblázatok, összehasonlítások adataival is bizonyít, cáfolja évtizedek tudatosan valótlan, elmarasztaló, vagy félrevezető állításait, akár személyekről, akár eseményekről vagy rendelkezésekről van szó. A kötetben közölt írásokat a szerző 1983 és 1989 között írta, azok különböző folyóiratokban jelentek meg. A témák fontosságára való tekintettel helyes gondolat volt azok egy kötetben — változtatás nélkül — való publikálása. A szerző többször is utal arra, hogy egy-egy téma „komplex” bemutatására, mindenre kiterjedő elemzésére a 10-20 oldalas írásokban nincs lehetőség. Jó érzékkel emeli ki azonban mindenütt a lényeget, a döntő vizsgálati szempontokat, azok katonai, politikai, vagy éppen társadalmi kihatásait. Bár nem ismerhette, mert nem élte át az akkori katonai, politikai és társadalmi „légkört”, mégis átérzi a történelmi események mérhetetlen sokirányú bonyolultságát, a vezető személyek vonatkozásában pedig azok akkori, a körülmények okozta gyötrelmes felelősségét. Szakály Sándor a történelmi igazságra, a tárgyilagos, elfogultság nélküli megítélésre, a saját — történészi — felelősségére koncentrál, a cikkek megírásakor rendelkezésére állt források és az akkori közlési lehetőségek kényszerű korlátozása mellett. A tanulmánygyűjtemény már címeiben is figyelemre méltó. Vegyük sorba röviden a szerző által is időrendben csoportosított témákat. Miről is van szó? Egy közbiztonsági testület létrehozása és feladata a XIX—XX. század fordulóján. (A magyar királyi csendőr ség) címen, rövid történelmi visz- szapillantás után az 1881-ben megalakított magyar királyi csendőrség szervezetét, feladatait, működését foglalja össze 1918-ig, megemlítve, hogy ez a fontos, a közbiztonság területén igen hatékony testület 65 éven át működött, az 1945. évi feloszlatásáig. Működésének 1881. évi megkezdése után hamarosan vége lett a virágzó „betyárvilágnak”, amit bizonyít az 1907. évi bűnözési statisztika: a 71 900 bűntett és vétség 94%-át (!) felderítette a csendőrség. Sajnálatos tény, hogy ezt a kiváló szervezetű, becsületes, fegyelmezett, hazafias nevelésű állományból álló testületet, kirívóan az 1944. évi német megszállás utáni hónapokban törvénytelen, embertelen akciókra használták fel. Ennek ellenére — a testület több mint fél évszázadok, kimagaslóan szilárd közbiztonságot szolgáló ténykedése miatt — történelmi követelmény lenne egy átfogó, tárgyilagos szemléletű feldolgozás a testület egészéről. Úgy tudom, ennek a munkának az elvégzése Szakály Sándor legközelebbi terveiben szerepel. (Múlt évben jelent meg „A magyar tábori csendőrség” c. könyve, mely hiánypótló, igen jó összeállítás. Ez a szervezet azonban a honvédség kötelékébe tartozik és nem azonos a fenti testülettel.) A Magyar Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének tisztikara. A szerző áttekinti a tiszavirág-életű Tanács- köztársaság kikiáltása előtti hónapok zűrzavaros időszakát, elsősorban a négyéves világháború után felbomlóban lévő — (a felbomlást „hivatalosan” is gyorsították!) — hadsereg és annak tisztikara szempontjából. Világos, hogy ilyen kétségbeejtő katonai, politikai és társadalmi helyzetben és légkörben valamiféle „új szellemű és rendszerű” hadsereg megszervezése, kiképzése, felső és alsó tiszti vezetőrétegének kialakítási lehetősége képtelenség. Elogy pedig a „Vörös Hadsereg” — valamiféle mítoszt teremtő — megnevezés politikai és nem katonai fogalom, azt Szakály Sándor minden célzatosság nélkül, logikusan levezeti. A hadsereg működésének (vezetésének) feltételét a világháborús, nagyobb részt fiatal, jól képzett honvédtisztek jelenléte biztosította. Ezek a tisztek önként vállalták a szolgálatot, nem a Tanácsköztársaság — hanem a haza védelmében, a Felvidéket és Erdélyt (sokak szülőföldjét) elözönlő cseh és román csapatok ellen. A lényeget tartalmazó írásból megtudjuk a Vörös Hadseregben szolgált, később a nemzeti hadseregben vezető beosztásokba került tisztek nevét, és a Tanácsköztársaság bukása utáni „igazolások” jellegét. A katonai elit az ellenforradalmi Magyarországon. A szerző egy 1986-ban tartott előadásának szövegét közli, mely rövid összefoglalása a már említett „A magyar katonai elit 1938—1945.” c., 1987-ben megjelent könyvének. Ellentmondásnak tűnik, hogy bár bevezető soraiban kiemeli „a magyar történetírás jelentős eredményeit” és „az ellenforradalmi rendszer társadalmának történetét kutató szakemberek komoly sikereit”, ugyanakkor megállapítja, hogy az 1940-es, 50-es években „előforduló megfogalmazások, sommás íté92