Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 4. szám - Sztrinkó István: Népművészeti örökségünk (Csongrád megye népművészete)
maradt. Erdély, Palócföld vagy a Dunántúl mellett valószínűleg az Alföld már akkor is színtelenebbnek látszott polgárosult paraszti kultúrájával, mely nem elsősorban színpompás népviseletével, színes díszítőművészetével hívta fel magára a figyelmet, hanem inkább fejlett termelési kultúrájával, erősen rétegzett társadalmával. Az eddig is közismert volt, hogy ez a nagytáj nemcsak földrajzilag, de néprajzát tekintve is erősen tagolt. A kalocsai Sárköz, a két Kunság és a Jászság, Bihar vagy a Nagysárrét kultúrája számos kisebb-nagyobb eltérést, különbözőséget mutat. Igaz ez népművészetükre is, ami az utóbbi évtizedek tanulmányaiból és az országos ösz- szefoglalókból már egyértelműen kiderült. Egy- egy nagyobb tájegység sajátosságainak megfogalmazására, részletgazdag bemutatására azonban csak ez az új sorozat vállalkozott, pótolva a korábbi feldolgozások hiányait, s egyben új szintézist is teremtve. A megyebeosztást követő feldolgozások sorában, JUHÁSZ Antal szerkesztésében megjelent csongrádi kötet a szegedi táj és Csongrád megye nagy határú mezővárosainak népművészetét mutatja be. Természetesen mint egyetlen mesterséges, közigazgatási határok közé szorított megye, így Csongrád sem mutat egységes néprajzi képet. A legnagyobb és kirajzásai révén leginkább meghatározó egység maga Szeged városa kiterjedt határaival, s az ott kialakult sűrű tanyarendszerrel és településekkel. Hódmezővásárhely, Makó, Szentes, Csongrád tekinthetők a további egységeknek, tehát Csongrád megye népművészetét akár mezővárosi központok népművészetének is felfoghatjuk. Ezt csak kissé színesítik a trianoni határok megvonásakor a megyéhez került szerb és román nemzetiségű települések. A tanulmánykötet írásai szervesen épitkeznek, az összefoglaló, nagyobb egységeket áttekintő tanulmányokat a népművészet egyes műfajait bemutató írások követik. A falu- és városképről, a tanyai településformáról JUHÁSZ Antal, a parasztházról és berendezéséről JUHASZ Antal —TÓTH Ferenc, a bútorművességről K. CSILLÉRY Klára, az öltözködésről és viseletről szóló fejezet pedig T. KNOTIK Márta tollából került ki. A szűcs- és szűrhímzésekről JUHÁSZ Antal—KRESZ Mária, a vászonhímzésekről és szőttesekről T. KNOTIK Márta, a fazekasságról KRESZ Mária, a bőrművességről MARKOS Györgyi, a fémművességről és a faragásról NAGY Vera, a vessző-, gyékény- és szalmamunkákról JUHÁSZ Antal, a szakrális népélet és a szokások tárgyairól FELFÖLDI László, míg a paraszti játékszerekről BÁRKÁNYI Ildikó készített összefoglalást. Valemennyi szerző, K. CSILLÉRY Klára és KRESZ Mária budapesti kutatók kivételével, a megyei szervezet munkatársa. így nem véletlenszerű a tanulmányok egyik legfőbb erénye, a rendkívül alapos tárgyismeret, a néprajzi gyűjtemények raktári anyagának megszólaltatása, hiszen adott volt a helyismeret. További erénye az írásoknak a történeti szemlélet következetes érvényesítése. A hagyatéki leltárak és más levéltári források bevonása a népművészeti kutatásba így nemcsak arra ad módot, hogy egy-egy tárgytípus használatának első említését dokumentálják, de a datált tárgyakkal együtt a forma-, szín- és motívumvilág periodi- zálása is lehetségessé válik. Különösen tanulságosak ebből a szempontból a kerámiáról és a bútorról szóló fejezetek. A tárgyi emlékek és az írott források mellett nagyban segítette a feldolgozást a szakirodalom — különösen BÁLINT Sándor hatalmas munkássága —, és a szépirodalom, többek között TÖMÖRKÉNY István néprajzilag is hiteles novelláinak mértéktartó beépítése a cikkekbe. A kötet egészéről elmondható, hogy olyan megye népművészetét tárja elénk, amely a XVIII. században élte virágkorát, különösen a kerámiában és a bútorfestésben, majd a XIX. század második felétől erőteljes polgárosulásnak indult. Nemcsak a tárgyegyüttesek összetétele, de meg- munkáltsága és díszítettsége is megváltozott, napjainkhoz közeledve mind kisebb szerepük maradt a valóban népművészeti tárgyaknak. Egy nagyon sajátos megközelítésből ugyan, de szinte a történelem, a táj története íródott meg a népművészet változásaiban. Ezek a változások, átalakulások egyben a folyamatok bonyolultságát is tükrözik, ami pl. a XVIII. századi szűrhímzésektől a XX. század eleji fehérhímzésekig, vagy a legegyszerűbb növényi és sárjátékoktól a gyári játékokig ívelhet. Ugyanakkor bizonyos műfajokban, mint pl. a kerámia, a szűcshímzés vagy a gyékényszövés, melyek változatlanul meglévő igényeket elégítenek ki, a hagyományok erőteljes — bár folyamatosan kisebb módosulásokat mutató — megőrzését figyelhetjük meg. Mindez együtt a hagyományos, de élő népi kultúra képét rajzolja meg Csongrád megyében a népművészeti alkotások fényében. Közismert, hogy Csongrád megye jelentős része a Duna—Tisza közére esik, s egyre jobban feltártak a szegediek e tájra történő kirajzásának folyamatai is. Ezek a tények is magyarázzák a kiskunsági és bácskai, valamint a szegedi népi kultúra sok-sok szálon való kapcsolódását. A szegedi táj népművészetének Duna—Tisza közére való kisugárzását olyan példák igazolják, mint a napsugaras házvégek elterjedése, a fazekasáruval, hímzett subával, a híres szegedi és dorozsmai kocsikkal való kereskedelem. Ugyanakkor a Kiskunság felől érkezett Vásárhelyre a menyasszonyi ládák faragással való díszítése, de 90
