Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 4. szám - Pünkösti Árpád: Rákosi - A hatalomért, 1945-48

Londonban egy Bing nevű munkáspárti miniszter — aki a második Rákosi-per idején Budapestre utazott —, fogadást adott a tiszteletére, és meghívta azokat az emigránsokat, akik akkor a kiszabadításán fáradoztak. Csak ő említette, hogy a kunmadarasi zavargásról — már nem pogrom! —, és a szovjet katonák Teréz körúti lelövéséről lépten-nyomon számot kellett adniuk. Nagy Ferenc viszont azt írja, hogy erről csak itthon értesült (ami valószínű, hisz 18-án történt az eset, amikor már indultak haza Amerikából). Befejezésül R. M. — mintha csak nyaralni lett volna — megígérte, hogy ledolgozza a külföldön töltött 18 napot.

Abban biztosak lehetünk, hogy az amerikai tündöklésért Moszkvában fejmosást kapott valakitől. Szekfű Gyula éves követi tájékoztatójában az áll: „a moszkvai utat követő washingtoni és londoni utat ugyanezen (moszkvai) körök, közte Puskin követ előttem is a ’hintapolitika’ bizonyságának tekintették. Az, hogy Magyarország nem illeszkedik be őszintén a limotrof (határos — P. Á.) államok övezetébe, melyet a szovjet Finnországtól Bulgáriáig létesített minden új agresszió ellenében, hogy sokan titokban arra számítanak, hogy ebből az övezetből angolszász közbelépés vagy valami csoda mégiscsak ki fogja az országokat ragadni. Ennek a magatartásnak a fennállása vagy feltételezése akadályozta a magyar—szovjet viszony felmelegedését a kormánydelegáció moszkvai útjáig. Ez a moszkvai út úgy látszott, hogy többé-kevésbé eloszlatta a bizalmatlanságot vagy legalábbis megvetette az alapját annak, hogy a szovjet részen bizalom fejlődjék ki, s közvetlenül utána bizalom helyett újból bizalmatlanságot keltettek a fent felsorolt események.” Az átkozott amerikai út!

Az aranyvonat augusztus 7-én este érkezett meg 50 amerikai katona kíséretében. A Szabad Nép egyhasábos híradása sem a mennyiséget, sem az értéket nem közli. R. M. viszont a szokásos kecskeméti nagygyűlésen elmondta: „Amerikából hazahoztunk 32 millió dollár értékű magyar aranyat.” Júliusban inkább a nyugati út előnyeiről beszélt, augusztusban már mindenáron bírált. „Az Egyesült Államok és Anglia a béketervezetben Magyarországgal szemben olyan óriási összegeket követelnek, amelyek messze túlhaladják az oroszoknak, jugoszlávoknak és cseheknek fizetendő jóvátételt. Azt is csak úgy tudjuk kifizetni, ha visszakapjuk Nyugatra hurcolt javainkat. Nem kaptuk vissza még a hajóinkat sem, pedig vasútaink már alig bírják a forgalmat. Nem kaptuk vissza még gyárainkat sem, pedig talpra állásunkhoz feltétlen szükség van ezekre.”18 Ám Magyarország csak a három szomszédországnak fizetett jóvátételt. A hajókat pedig az amerikaiak — mint R. M. is hallhatta — addig nem kívánták visszaadni, amíg a szovjetek nem garantálták, hogy azok magyar zászlók alatt fognak futni, vagyis nem veszik el, mint annyi minden mást. R. M. nem először érvelt hamisan. A leleplezéstől a korlátozott demokrácia is védte.

R. M. semmit sem nyert azon, hogy átröpülte az óceánt. A modern demokrácia otthonában nem annak intézményei felől érdeklődött, hanem börtönéveire emlékezett. Az pedig, hogy vezető angol és amerikai államférfiaktól is hallhatta, hogy Európának ezen a részén a Szovjetunió szava a döntő, inkább eltökéltségét erősíthette és nem elgondolkodtatta.

Bár Nagy Ferenc sok jellemző eseményt elevenített fel 18 napos „összezártságukról”, kapcsolatukat nem elemezte. R. M. őt is megtévesztette. Hiába szemlélte kritikusan Rákosit, végső mérlege úgy kezdődhetett volna: azt azért mégsem gondoltam róla hogy . . . Tegeződtek; nyilván all évvel idősebb R. M. kezdeményezésére. A korkülönbség és a pertu posztjaikkal ellentétes, ám a valóságnak megfelelő — hierarchiát feszíthetett közéjük. Kovács Imre mintha valamennyire átlátott volna R. M. te-tu kapcsolatain: „Szeretett cimborázni, akik közel férkőztek hozzá, tegezték. Engem is letegezett, én visszamagáztam (21 évvel volt fiatalabb — P. Á.), s ez is maradt a viszony közöttünk, mert keményebben odamondogathattam neki.” Bognár József (25 évvel fiatalabb) szerint'a tegezés közvetlen stílusa jót tett politikai indítékú barátságuknak: így ellentétes véleményét is megmondhatta Rákosinak — egész a Rajk-ügyig. Barcs Sándor (1912): — Ő Barcs komámnak hívott, de én őt hosszú időn át sehogysem szólítottam. Nem mertem Mátyásozni. Később Rákosi elvtársnak mondtam, mint mindenki más. Ortutayval is tegeződött, de ő sem Mátyásozta. Furcsa volt ez a tegeződés, hisz a kommunista vezetők magázódtak egymással, ám Rákosi

74