Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 4. szám - Európa arcáról álmodom - Lagzi István: Requiem a Katyńban legyilkolt lengyelekért
áldozatok zsebéből szovjet újságok százai kerültek elő 1940 áprilisi dátummal.” 3184 olyan dokumentumot találtak, melyen az utolsó dátum 1940. május 6. Valamennyi áldozatot a tarkóra vagy a nyakra irányított lövéssel gyilkolták meg, az összekötözötteken a kötél (zsineg) szovjet termék volt, a tömegsírokon növő három éves fenyőfák ugyancsak perdöntő bizonyítéknak szolgáltak. A közreadott tényeket cáfolandó 1944. január 16—23. között speciális szovjet bizottság — a külföldi szakértők kizárásával — ugyancsak végzett exhumálási munkálatokat (pedig erre az időjárás teljességgel alkalmatlan volt). A kiadott közleményben azt állították, hogy „Katyn területén 11 000 legyilkolt lengyel található, akik 1941 nyarán ... a Vörös Hadsereg visszavonulása idején mindannyian német kézre kerültek, akik gyilkolták őket. [. . .] Összefoglalva: összetákoltak egy szovjet jelentést, amelyet olyan érvekkel és dokumentumokkal támasztottak alá, melyeket senki nem tudott ellenőrizni. A Szovjetunió helyesen számított arra, hogy a nemzetközi helyzet miatt 1944-ben minden kísérlet kudarcot vall, mely cáfolni próbálná jelentésüket.” A nürnbergi nemzetközi bíróság a katyn-i ügyet 1946. július 1—3. között tárgyalta. A szovjetek nyilvánvalóan ragaszkodtak korábbi állásfoglalásukhoz, bár érdemben nem forszírozták a kérdést. Az amerikai és az angol kormányhivatalok, a hírszerzés birtokában lévő — szovjetekre nézve — terhelő dokumentumokból egyet sem mutattak be. A hadifoglyok ellen elkövetett bűntettek sorában a Kátyúban történteket a szovjet képviselő egyetértésével meg sem említették a határozatban. Németországot tehát — jogilag és erkölcsileg — felmentették. „Ezzel elesett az a vád, hogy a náci bűnösök lengyel tiszteket gyilkoltak meg a Szovjetunióban. A nürnbergi bíróság a hadifoglyok ellen a második világháború folyamán elkövetett legnagyobb gaztettnek azt tartotta, hogy a németek megöltek 55 angol foglyot, akik 1944 márciusában megszöktek zagani hadifogolytáborból. Meg kell jegyezni — írta Jerzewski —, hogy az angol katonai nyomozó szervek nem sajnálták a fáradságot, felkutatták, letartóztatták, elítélték és végül kivégezték mindazokat, akik részesei voltak ennek a gyilkosságnak.” A katyn-i tömeggyilkosságért nyilvánosan senkit sem ítéltek el. A szovjet képviselő, aki a nürnbergi ítélet meghozatalában aktívan részt vett „ . . . semmilyen tiltakozást nem jelentett be a katyni események teljes törlésével kapcsolatban. Ebből következik az, hogy a tömeggyilkosság elkövetői nem lehettek németek. „Jogi szempontból ez döntő jelentőségű. A katyni bűntettet elkövették. Valakik agyonlőttek több mint 14 000 lengyel hadifoglyot, [bár ezt a státuszt soha nem kapták meg — L. I.] köztük 4500 tisztet, akiket a katyni tömegsírokban megtaláltak.” Értelemszerűen felmerül a kérdés: ha Németországot felmentették, azaz nem ítélték el a Katynban történtekért, akkor hol vannak és kik a vétkesek: név és beosztás? Leopold Jerzewski: Kátyú, 1940 c. a szekszárdi Babits Kiadónál megjelent kötetéhez írt utószavában Kun Miklós számos, fontos megjegyzést tett: Sztálin — többek között — polonofóbiában szenvedett, a közös szovjet—német határt, Lengyelország felosztását „igazságtételként” fogta fel. Annak ellenére, hogy tartott a német szervezési és technikai előnyöktől. Mert ez is tény. A Katyn-i bűntény 40. évfordulóján, 1980 áprilisában a szovjet polgárjogi aktivisták közül igen sokan arról biztosították a lengyel közvéleményt, hogy „ . . . közülünk soha senki nem feledkezett meg és nem fog megfeledkezni arról a felelősségről, amelyet országunk [t. i. a Szovjetunió — L. I.] visel a katyni bűntényért, amelyet az ország hivatalos képviselői megbízásából követtek el. Biztosak vagyunk benne, hogy nincs messze az a nap, amikor népünk megadja a tragédia minden résztvevőjének — mind a hóhéroknak, mind az áldozatoknak — ami nekik jár: az előbbieknek az elkövetett bűntett mértéke szerint, az utóbbiaknak az elszenvedett kínzás [az anyagi és erkölcsi veszteség — L. I.] mértéke szerint.” * * * A szerző arra az álláspontra helyezkedett, hogy a nyugati hatalmak — többek között — azért nem léptek fel a szovjet deportálás, népirtás ellen, mert tartottak attól, hogy amennyi47
