Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 4. szám - Európa arcáról álmodom - Borislav Pekić: Hogyan veszejtsük el a vámpírt? (regényrészlet) - Fordította: Szilágyi Károly

— És mit tenne uram?

— Talán el is engedném. De az is lehet, hogy agyonlövetném. Alkalmasint agyonlövetném.

— Bátorkodhatok megkérdezni, miért?

— Maga, Rutkowski, minden mögött valami átkozott mértét keres. Ez háború, Rut- kowski. Nem történelmi kompendium. A háború felfoghatatlan valami, irracionális. A halál is irracionális. Mi igyekszünk valami rendet, szervezettséget, értelmet vinni ebbe a háborúba. Ebből pedig logikusan következik Konrad Rutkowski főhadnagy agyonlöveté- se. A főhadnagy megtagadja az engedelmességet. A főhadnagy teljesen irracionálissá lett — mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a frontra való áthelyezési kérelme. Namármost, tehetünk-e egyebet, mi, akik megpróbáljuk racionalizálni az öldöklés értelmetlenségét, mint hogy megsemmisítsük a főhadnagy urat? Ez csak világos, nem?

— Engedelmével, ezredes úr, nem világos.

— És miért nem, ha szabad érdeklődnöm? Mert a felfogóképességével van baj, vagy mert az enyémmel nem stimmel valami?

— Mert nem volna racionális uram. Rutkowski főhadnagy úgyis otthagyná a fogát a fronton. Amilyen irracionális természetű, biztosan otthagyná.

— Ellenkezőleg, főhadnagy úr! Sorsa legirracionálisabb beteljesülésének tökéletesen racionálisnak kellene lenni. Ez tenné fel, logikus következetességgel, a koronát a maga irracionalitására, és maga túlélné a háborút. Amiről nekem megintcsak az agyonlövetés jut eszembe. Addig is jegyezze föl kérem, hogy tejüveget akarok a mostani ablaktáblák helyébe. Hogy éppen csak sejteni lehessen a rácsokat. Mintha a tudatalattiból sejlenének elő. Ennek ellenére szigorúan kerülni a rögtönzés, az időlegesség látszatát. Akármilyen gyalázatosán kevés időnk van is. Bármi jel mutasson rá, hogy átutazóban vagyunk és sürgős a dolgunk, egy valamelyest is értelmesebb fogoly mindjárt rájön, hogy előbb-utóbb békében hagyjuk, ha eléggé kitartó lesz. Idő dolgában mindenképp hátrányban vagyunk a fogollyal szemben. Ő ráér, sokkal jobban, mint mi. Szerencsére megvan rá a lehetőség, hogy ezt az időegyenleget a mi oldalunkra billentsük. Mit gondol, Rutkowski, hogyan?

— Nem tudom, ezredes úr.

— Persze, hogy nem tudja. Túlzás is volna ilyesmit elvárni egy rendőrtől. Bezzeg ha valami kétezer év előtti időszerűségről érdeklődtem volna, azt tudná. Nos, elárulom, Rutkowski: a mindenható meglepetés-koeficienssel. Cinkosok kiagyalt beismerése, zsarolás, megvesztegető indítványok, a vallatás technikájának váratlan megváltoztatása, minden alapot nélkülöző súlyos vádak, értelmetlen változások a bánásmódban, értelmetlen húzások, melyek megbolygatják a fogoly valóságérzetét és logikus észjárását, s mindenek fölött a kontrapunktális viselkedésmód. ígéretekkel fűszerezett pofonok — ha így jobban tetszik. És ha már az időről esett szó, nem hiszem, hogy sokáig maradunk. A mi igazi frontunk Belgrád. Ez csak taktikai kitérő. Nem hiszem, hogy különösebben érdekes lesz. Ilyen porfészekben nemigen akadunk össze értelmiségiekkel. Egy-egy banktisztviselővel, néptanítóval esetleg. Vagy gimnáziumi segédtanárral, a legjobb esetben. Szeretek értelmiségiekkel dolgozni. Bár, megjegyzem, az élvezet korántsincs egyenes arányban a képzettség fokával. Úgy látszik, külön törvényekhez igazodik. Nem tudom, észrevette-e hogy a legelmélyültebb elmék a legérzékenyebbek is. Akár a mimózák. Csupaideg lények. A leg- szubtilisebb gondolatra is reagálnak. No és a traumáik, komplexusaik, frusztrációik, gátlásaik! Nem győz az ember csodálkozni, pláne, ha tudja, hogy többségük közönséges disznó. Nagyjából annyi erkölcsi érzékkel, amennyi egy disznófalkában van. Közben meg sírva fakadnak, ha az anyjukról esik szó. Képzettársításaik bonyolultabbak egy telefonközpontnál. És a gyermekkoruk, a becses, a példa nélkül álló gyermekkoruk! Imádják, ha mégoly mostoha volt is. Mintha nekünk, többieknek, nem lett volna gyermekkorunk! Mi mindjárt rendőrnek születtünk, egyenruhástul, gumibotostól. Az egyik nyavalyás egyszer meg is kérdezte: „Volt maga valaha is gyermek, ezredes úr?” „Nem — feleltem neki —, soha. Amióta az eszemet tudom, a Gestapo ezredese vagyok!” Apropó, ismerte Leonid Njegovan ügyvédet?

28