Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Kulcsár Valéria: A „névadó népekről” (Pálóczi Horváth András: Besenyők, kunok, jászok)

esetében először a Kárpát-medenceit megelőző szállásterületükről, életmódjukról értesülünk, majd a magyarországi történetükkel ismerkedünk meg egészen eltűnésük (beolvadásuk) idejéig. A beolvadás különböző jellegű és hosszúságú folyamatokat jelent, s egyik népnél sem köthető konkrét időponthoz.

A sorban első besenyők eredeti szállásterülete a nyugat-kazahsztáni sztyeppén volt. A nomádok vándorláshullámát kiváltó népmozgások egyike a 9. század végén őket is kimozdította megszokott helyükről, az egyesült kazár-uz támadás hatására nyugati irányban menekültek, s elérve a „dominósor” következő „kockáját”, ledöntötték azt. Ekkor történt az a bizonyos, magyarok elleni besenyő támadás, amelyről krónikáink és tankönyveink előszeretettel számolnak be, hiszen ennek hatására vették útjukat a Kárpátok biztonságos láncolatai mögé a magyar törzsek. Ez az esemény nemcsak a magyar történelem fordulópontja; a nyolc besenyő törzs sorsát legalább másfél száz évre meghatározta. Ez idő tájban

— 895 körül — tudtak ugyanis olyan stratégiailag fontos területet elfoglalni, amelynek birtokában befolyásolták a kelet-—nyugati kereskedelmet a kelet-európai sztyeppén és ellenőrizték az észak—déli irányú vízi utakat, ami egyben a kialakulóban lévő orosz—varég—bizánci kapcsolatok egyik haszonélvezőjévé tette őket. Bíborban- született Konstantin (akinek a magyar törzsnevek ismeretét is köszönhetjük) leírása segített lokalizálni a besenyő törzseket. A Kárpátoktól a Volgáig nomadizáló nyolc törzsnek ismerjük a nevét és szőkébb szállásterületét, az írott források és a régészeti feltárások segítségével képet alkothatunk társadalmi szerkezetükről is.

A besenyő történelem sokban hasonlóan alakult a magyarokéhoz. A 10. század számukra is a „kalandozások kora”, hadjáratokban vesznek részt zsoldosként és önállóan egyaránt az oroszok, bolgárok ellen, támadják Bizáncot és Kije- vet. A háborúkhoz kapcsolódva a szerző részletesen beszámol a besenyők harcmodoráról, amely

— keleti sztyeppéi nomádokról van szó — sokban emlékeztet a honfoglaló magyarokéra (köny- nyűlovasság, reflexíj stb.). Sok a rokonság a gazdálkodás formáiban is: nagy állattartás, jelentéktelen mértékű önellátó földművelés.

A 10. század végén—11. század elején megszűnik a kalandozásokra alkalmas terep. A tág értelemben vett kelet-európai status quo megváltozik; a laza törzsi formációkat kialakult államok váltják fel (Kijevi Rusz, Magyar- és Lengyelország, a terjeszkedő Bizánc). A besenyők nomád szomszédjaikkal együtt (uzok, kunok) részben sorozatos vereségeket szenvednek a náluk szervezettebb erőtől, részben az orosz fejedelemség határvédő népévé válnak.

Külön fejezet foglalkozik a besenyők Magyar- ország történetében játszott szerepével és a hazánkban előkerült régészeti hagyatékával. Az államszervezés idején (majd a későbbiek folyamán több hullámban) beköltöző besenyő néptöredékek itt is határvédő feladatokhoz jutottak (akárcsak keletebbre) a székelyekhez hasonló módon. Az első magyar királyok által széttelepített besenyő szállások nyomai a mai helységnevekben élnek. A székelyek autonómiájához hasonló társadalmi kiváltságokat élvező besenyők régészeti emlékei igen elenyészőek. Néhány jellegzetes fegyver- és lószerszámtípus (szablya, buzogány, merev szájvasú csikózabla) őrizte meg a frissen beköltöző, de anyagi kultúrájában valószínűleg gyorsan asszimilálódó nomádok tárgytípusait. A besenyők nyelvi beolvadása a 13. században minden jel szerint befejezett tény.

A könyv következő nagy egysége a kunokkal és a jászokkal foglalkozik. Két olyan népről van szó, amelyek együtt tárgyalását kronológiai és történelmi körülmények magyarázzák. Azonban származásuk különböző gyökerű, életmódjuk — legalábbis a Kárpát-medencébe érkezésük pillanatában — merőben más, s igencsak különbözik a két népről szerzett információnk mennyisége és jellege. (Pl. a jászok régészeti kutatása csak viszonylag nemrégen indult meg Magyarországon.) Ez is indokolja, hogy a jászokról egy kisebb, különálló fejezetben emlékezik meg a szerző.

A besenyőkkel török nyelvükben és nomád kultúrájukban rokon kunok igen hosszú utat tettek a Kárpát-medencéig. A 10. században Észak- Kínából kimozdított népesség két másik török etnikummal (sárik vagy ujgurok és kipcsakok) szövetkezve rövid időn belül hatalmas régió feletti hatalomra tett szert. Az arab és perzsa forrásokban Kipcsak Pusztaságnak nevezett terület a 11. század közepén Nyugat-Szibériától az Al- Dunáig terjedt. A leíró forrásokból törzsneveket, kun kánokat, hadieseményeket ismerünk, tudjuk, hogy hasonlóan a besenyőkhöz, a kunok is számos „kalandozó” hadjáratot vezettek, a többi között Könyves Kálmán seregét is megverték. A 12. század első felében a törzsszövetség két — nyugati és keleti — részre (Fehér, ill. Fekete Kumánia) szakadt, majd a század végén újra egyesült. A kun központi hatalom, az önálló állam kiépítésének reményét a mongol hódítás söpörte el — egyszer és mindenkorra.

1238-ban a Köten kán vezette kun néprész nem tudta tovább állni a mongol támadásokat, amelyek korábbi hullámai ellen mind orosz szövetségben, mind önállóan váltakozó sikerrel próbáltak védekezni. Magyarországra menekültek, ahol — Rogerius szerint — IV. Béla ünnepélyes keretek közt fogadta őket. A békés vendégbarátság megnyilvánulásai azonban hamarosan kunellenes hangulatba csaptak át a magyarok országában. A történelemkönyvekből jól ismert események következtek (összetűzések a vendéglátók és jövevények között, a kunok kiüldözése, tatárjá94