Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Mezey László Miklós: A determinált valóság észlelete (Mátyás B. Ferenc: Léggömbvadászat)
Magyarországon kiadott fáradtÉden (1989); nevezetesen, hogy írója eltávolodni látszik a hagyományos realizmustól, s mind gyakrabban, mind tudatosabban átcsap a szürrealizmussal, groteszkkel elegyített naturalizmusba, olyan stiláris impulzusokkal töltve föl textusát, amelyek erőteljesen metaforikus jelentésűvé avatják elbeszélését. Most sem jelképekkel, parabolákkal vagy allúziókkal él, hanem — megőrizve korábbi ábrázolási módszerének lényegi vonásait — a részletek aprólékos bemutatásával, a jelenségek és helyzetek többszörös körüljárásával, célirányosan mélyülő hatású megformálásával. A csigavonalban megközelített vagy spirálból kibontakozó kép helyenként elhallgatásokkal, kihagyásokkal marad kitöltetlen. Látásmódja ilyenformán nem elnagyoló, hanem bizonyos vonatkozásban jelzésszerű, legyen szó lélek vagy a környezet észleleteiről, a történések kimerevített pillanatfölvételeiről, amelyekben épp a hiányok okozta üres felületek takarják a metaforikusság búvóhelyeit, a jelképiség felé hatoló továbbgondolás irányait. A kisregény a főszöveggel szinte észrevétlenül összeépülő keretjátékkal indul: egy erdélyi városban, a 60-as évek elején rendezett majális kiábrándítóan szennyes forgatagának zaklatott izga- tottságú képeivel, groteszk epizódjaival, szalon- képtelenül naturális jeleneteivel. E szövegrészek közé applikálja azután a főhős, Zdenkó életének sorsfordító eseményeit, életre szóló döntésének gyászos következményeit. Zdenkó „proletár kékvérű” fiatalember, aki dús mozgalmi érdemeket szerzett családjától, s főleg nagyhatalmú Anyjától egy valamit kap: a jó előre kijelölt, sikeres pálya lehetőségét. A pártos puritanizmus dísztelen körülményei között nevelkedve, az Anya ideológiai szigorától, de befolyásosságától is körül- bástyázottan túl van már az érettségin és a sikeres egyetemi fölvételin, kezdődhetne szabályos karrierje. Zdenkó azonban — rövid életében immár sokadszorra — úgy dönt, hogy a maga lábára áll, segítség nélkül boldogul a nagybetűs Életben. Ehhez azonban a legrosszabb utat választja: a szökést. íme, a korábbról jól ismert determinált helyzet, amely eleve kilátástalanságra ítéli a merész vállalkozást, és a jobb sorsra érdemes fiút. Mert hogyan is tűnhetne el az Anya mindent látó szeme és mindenhová elérő karja elől a fia? Zdenkó szökésének néhány napjában sem képes megszabadulni nyomasztó anyakomplexusától, nincs egyetlen órája „szabad” életének, amikor ne rém- lene föl előtte a szigorúan ellenőrző, számonkérő és szemrehányó tekintet. Ellensúlyként a fiatalember fantáziajátékkal kerekedik az Anya alakja fölé; némi öniróniával az életgyőztes pózában tetszeleg, mint a Nappalok Keményöklű Győztese, meg az Éjszakák Titokzatos Lovagja. A második napon már rá kell ébrednie, hogy legföljebb Nagy Magányos lehet, ha ugyan az lehet, mert Anya mindenütt utoléri, nincs szabadulás, lehetetlen az önálló élet; a születéskor elrendelt körülmények életfogytig tartók. Szökése harmadik napján pedig ágrólszakadt, éhes, kiszolgáltatott, szánandó szökevény csupán, aki űzöttségé- ben legföljebb kisszerű alkut képes kicsikarni az élettől és a büntetését megtestesítő Anyától. Az első rész végén Zdenkót, mint a majális vásári kavalkádjának mocskos mélyében fetrengő gügyét látjuk viszont, aki rongyokba burkolózva, leköpdösve, ezerszer megalázott hibbantként a lacikonyhák körül eldobált papírtányérokról nyalogatja a mustármaradékot. Az önmegvalósi- tó életprogram az animális lét viszolyogtató vegetálásává nyomorodik a kegyetlen valóságban. A második — szintúgy kihagyásos technikájú, mozaikos, ám részleteiben mégis körkörösen közelítő ábrázolatú — részből tudjuk meg, mi történt az Anya fogságába esése és a vásári forgatagba merülése közötti időben. Az Anya beleegyezik, hogy Zdenkó mégis végrehajtsa eredeti tervét: menjen falura képesítés nélküli tanítónak. Pokoljárása valójában itt, ebben a folyamatos alkoholmámorban, civilizáció nélküli, primitív faluban kezdődik. A szabad élet nagy álmának színtere nem más, mint a fokozatos leépülés helyszíne, s ezt már a főhős is úgy fogadja, ahogyan van, önáltatás és póz nélkül. Másoktól levetett, szakadt gúnyában, kutyáktól kergetve, éh- homra fölhajtott pálinkáktól kótyagosan téblábol a hajnali faluban, hogy a parasztokat naponta — „pedagógusi hivatásához méltóan” — a kollektív földek művelésére ösztökélje. Innét már csak egyetlen, ám elrendelt lépés van: újabb szökés és még mélyebbre, a mutatványos bódék, pecsenyesütők bodegáinak szutykos tövébe. A történetben tehát érvényesül Mátyás B. Ferenc korábbról ismert fölfogása, azaz valóságszemlélete és modora: a determinált helyzetekből való kitörés lehetetlensége, az elrendelt életút szükségszerű befutása, a változatlan karakterű főszereplő lassú mozgatása, a sivárnál is sivárabb környezet lehangoló rajza, az emberi kisszerűség merev mozdulatlansága, amelyet csupán az aljasság találékonysága, a butaság komikuma, jobb esetben a gyöngeség tétovasága tesz némileg dinamikussá. Zdenkó néhány napba, illetve meghatározó helyzetbe sűrített élettörténete a kudarcra ítélt kitörési kísérlet mozaikos krónikája. Ez az időkezelés jelzi a továbblépést, az újdonságot a korai novellák világához képest, hiszen itt az adott szituációban egész életút tömörödik, egy alig húszévesen megőrült fiatalember kálváriájába. A szövegben csupán jelzetten kinyíló lelki és idődimenzió, az ábrázolás körébe be nem vont, de egyfolytában földerengő előtörténet további vonatkozásokra mutat: a romániai, tágabban a 91
