Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Grendel Lajos: Einstein harangjai (regényrészlet)

bújta, így nem volt annyira feltűnő, hogy nincs miről beszélnünk. Azon tűnődtem, ugyan miért látogatott meg? Nincs mit mondanunk egymásnak, csak közhelyeket, ezt ő is tudja, akkor mire föl ez a nagy ragaszkodás? És mégsem bántam, hogy eljött. Jólesett.

— Mondd csak — kérdeztem —, te hiszel abban, hogy itt most minden egycsapásra megváltozik?

— Nem — mondta határozottan. — Mi, például, egyáltalán nem változunk meg. Minket egyszer s mindenkorra elfuseráltak.

Nem így vélekedett erről Dóra. Zsófi parfümjének illata még fel sem szívódott a kórterem fertőtlenítő szagú levegőjében, amikor egyszer csak bevágtatott üdén, egészségesen, fiatalon és vidáman, mintha az örök élet titkát hozta volna el. Elszorult a szívem. A rosseb essen belé, gondoltam, még ezek után is szeretem. Hülye vagyok, miként az a nagykönyvben írva vagyon, nem is ly-nal, hanem j-vel.

— Beszéltem az orvosaiddal. Nagyon elégedettek az állapotoddal. Ha nem lépnek fel szövődmények, az ünnepek után hazaengednek. Én foglak ápolni, amíg teljesen föl nem épülsz.

Két hervatag ágyszomszédom irigykedett rá, hogy hozzám csak úgy ki-be járnak a nők, őket pedig még egy retkeslábú kofaasszony sem látogatja meg.

— Eltemettétek Viktort? — kérdeztem.

— Kutya baja — legyintett Dóra. — Nőtt egy púp a fején, egyébként egészséges. Bocsánatot kért tőlem, én azonban kiadtam az útját. Aljas fráter. Vagyis inkább szerencsétlen.

Megörültem a hírnek, de közben mégsem örültem igazán, mert ha nem halt meg, akkor semmi értelme annak, hogy csak fekszem itt kiterítve, szadista nővérek és szenilis orvosok prédájaként, akkor én valóban egy félnótás balek vagyok, s megérdemlem, hogy rajtam röhögje cafatokra a rekeszizmát az egész világ.

— Jaj nekem! — nyögtem.

— Microfil iszonyúan dühös volt rá. Mindnyájunkat átvert, és ennek majdnem te ittad meg a levét. Meggyanúsítottunk, meg minden. Viktor is Microfil embere volt, de eltitkolta előlünk, hogy ő volt az a telefonbetyár, aki gyanúba kevert téged. Mi tényleg azt hittük egy darabig, hogy a rendőrségnek dolgozol. Szörnyű!

— Jaj nekem! — nyögtem még egyszer.

— Viktor így akart bosszút állni azért, hogy lecsaptad őt a kezemről. így akart téged most ő kiütni a nyeregből. Szánalmas alak . . . Pedig kezdetben nem is voltam szerelmes beléd. Az később jött. Kezdetben Microfil csak arra adott utasítást, hogy tapadjak rád, tartsalak szemmel. . . De aztán beléd szerettem, amit meg is mondtam Microfilnak, s amit ő helytelenített, mert az ilyen dologból mindenféle komplikációk származhatnak. Dühöngött egy sort, de aztán beletörődött. Mert ő egy zseni! Egy szervező zseni, aki időben rájött, hogy a fa, amelyen ül, elkorhadt, s az első nagyobb széllökés kidönti. Közben ki kellett játszania a rendőrséget, a saját feletteseit. Iszonyú kockázat volt ez, s akkor Viktor, ez a barom, féltékenységi görcsében úgy megkeverte a szart, hogy majdnem mindnyájunkat lebuktatott. Szegény Microfil! Csupa dilettáns vette körül eddig. De ne félj, mostantól minden megváltozik. Microfil is alig várja, hogy felépülj! . . . Úgy szeretlek!

— Jaj nekem! — nyögtem még egyet utoljára.

Este belázasodtam, az ügyeletes nővér kétszer hívta az ügyeletes orvost, Ein12