Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Pillich László: Régi és mai tordai hétköznapok. Sóbányák, szőlőhegyek
Nagycsányból, Kiscsányból, Szoporból, a Mezőségről, de még Egerbegy és Gyéres környékéről is. Becsületes, dolgos emberek. A szőlőket azonban többnyire nem a gazda, hanem a hozzáértő szőlőmunkások, vincellérek gondozták. Java részük a nagyenyedi vincellérképezdében tanulta meg a szőlőművelést, s a mai emlékezet többek között a Bordi, Rigmán, Dulló, Labancz, Nagy és Szabó nevűeket őrizte meg a leghozzáértőbbekként. — Minden nagyobb szőlőnek volt egy vincellérje. Ott is lakott, a családjával együtt. A Mézesmái alatt is, ugye, nekünk ott volt részünk, megmaradtak a vincellérházak. Mentek fel a hegynek a keskenyebb vagy szélesebb nyilakba a kertek, s a nagyobbakban, a domb aljában ott állott a vincellérház, s ott volt a présháza is annak, akinek volt. Mert az csak egyeseknek volt, úgy adták sorra másoknak is szüretkor, beosztották, hogy a szomszéd szőlőkből ki mikor következik. Volt úgy is aztán, hogy a szőlő egy részét megvásárolta vagy bérbe vette a vincellér a maga szükségletére. Aki nálunk volt, már nagyapámnál, az is szépen feltörekedett, pedig tizenhét gyereke volt. A szüret mindig nagy eseménynek számított, általában október második felében zajlott le. Jóval előtte megkezdődött azonban a készülődés. Mindjárt augusztus végén, az emlékezetes borvásárok után. — Kevés volt, kérem, a bognár, drága a hordó. így aztán nem volt annyi, hogy a bort évekre tárolni lehessen. Volt olyan, akinek még csebre sem volt elég, hogy szüretkor csebresembereket kellett fogadjon. Augusztus vége felé, úgy mondják, nagy borvásárok voltak, ki kellett üríteni a hordókat. Aztán, ahogy a gyári hordó bejött volt, kezdett veszíteni a színéből, végül a második háború után el is maradt teljesen. Még ma is sokakban él azonban a régi szüretek emléke. — Nagy ünnepélyességgel zajlott az, kérem! Volt olyan szőlő, hogy napokig eltartott. Régebb nem kezdték olyan hamar, megvárták, hogy csípje meg a hideg. Még úgy is volt, hogy váratlanul hó hullott, s bokáig érő hóban szüreteltünk. Határozni közösen határozott a hegy, hogy október hányadikán is kezdik, de a szüret az mindenkinél külön ment. Akinek volt elég szedője a családban, vagy bérese, az azzal szüretelt, mások összeálltak, egymást segítették. Egyik nap az egyikét, másik nap a másikét. Azt látni kellett, ahogy elindult a város a szőlőkbe. Az iskolákban adtak szüreti vakációt is, ez a ’10-es években, amikor jártam. Összesereglett a sok gyerek, volt ott porondi cigány, magyar, román, mindenféle. Álltunk ki, a szőlő gyepűvel volt körbekerítve, s kapu volt régen a bejáratnál, s kérdeztük, kinek kell segíteni. Nagyanyám, amikor a miénket szedték, finom töltött káposztát csinált a társaságnak, még bor is maradt a régiből, a cigánybanda pedig, az járta a hegyet. Látta, hol szedik, ott megállt, húzta egy darabig, aztán indult tovább. Aztán mindig mondták szedés közben, hogy most itt húzza, most ott húzza. Az én dédapám, az, kérem, aranyérmet nyert a borával a párizsi kiállításon, egy szép nagy, kerek aranyérmet... Az a fajta aztán kipusztult, a múlt század végén . . . Először csak arról tudósították olvasóikat a tordai lapok, hogy Erdély melyik részében és milyen mértékben pusztít a Phylloxera vastatrix. Aztán, 1891 augusztusában, szomorú hangú cikk jelent meg arról, hogy Torda körüli dombokon is megjelentek a „pusztító fenevadak” (így). Először a Bagolyban, aztán az attól harmadik hegyben, az Alsómáliban, s az újtordai Hangásban. Megindult a küzdelem, a sajtó szakírásokkal segítette a védekezést, majd a betegséggel szemben ellenálló új fajtákkal telepítették be a fertőtlenített dombokat. Most is láthatja a Tordára érkező az azóta is élő szőlődombokat. Egy időben, igaz, nem dolgozták rendesen, mintha kiveszni hagyták volna, sokhelyt a gonddal kialakított teraszokat is legyalulta az eső, lemosva a régi termőtalajt. Most mintha újra katoná- sabb rendben sorakoznának a tőkék, mondják a lentről kémlelődő tordaiak. * * * Emberemlékezetben is mérhető az idő! Vannak egy, két, vagy több emberemlékezetnyi idővel ezelőtti dolgok. Sokan élték le egymásnak örökített életüket Torda városában. Sok 65
