Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Pillich László: Régi és mai tordai hétköznapok. Sóbányák, szőlőhegyek
nevű . .. Ő lakott csak ott! Új-Tordában inkább a földműves- és iparosréteg élt, s a vincellérség. Az öregek, igaz, azzal mentették magukat, már az újtordaiak, hogy régen itt is élt előkelőség, de jó része kipusztult vagy elköltözött. . . A képzeletbeli határ valahol ott kezdődik, a Fogolyán-ház és Fodor Pista-féle ház közötti hídnál, még mielőtt az egykori Vigadó, a mai román színház épületéhez érnénk, onnan haladt tovább a patak mentén a tízes években felépült gimnáziumig, s amellett ment fel egészen a Váraljáig. így tartották, így számították, még egy-két emberöltővel ezelőtt is. Pedig a két tőszomszéd város csak a XVII. század közepéig élte a maga külön életét, külön határral és bíráskodással, sajátos kiváltságokkal. Új-Torda nemes város volt, s a Basta-féle mészárlás után a Bethlen-katonák, fiátfalvi Geréb János kapitánysága alatt álló háromszázharminc megnemesített praetorianus gyalog városa. Ó-Tordának még jó fél évszázadig kellett küzdenie azért, hogy végül 1665-ben szintén megnemesítse lakóit a fejedelem. Ezzel, majd a két városhatár nyilakra osztásával, a birtoklásnak a polgárokra örökösítésével kezdődött, majd a polgárosodással, az ipar megjelenésével és egyre erőteljesebb fejlődésével mélyült el az egybeolvadás. A múlt századra már nem voltak ó- és újtordaiak, sem megkülönböztetett hajdúivadékok, lugosi, karánsebesi vagy nagyváradi menekültek leszármazottjai, csak úgy egyszerűen tordaiak, nemességüket bizonyítani tudó vagy megvásároló ingremiatus, kebelesített polgárok, s a peremkörzetekben egyre szaporodó, napszámra, földmunkára, majd a beinduló gyárakba elszegődő nincstelenek. — Kérem, amikor az én nagyapám Mezőbándról beköltözött, nem sokkal azután kebele- sítette magát, igazi tordai cívis lett. Feljegyezte, s apámtól rám maradt, most is őrzöm az írást, hogy ötszáz forintot fizetett, igazolta, hogy több mint harminc hold szántója és hat szekér szénára való kaszálója, két tűzoltó bőrvedre és három tűzoltó horga van. Az egyik horog még most is megvan a padláson. Akinek nem volt legalább ennyije, az szegénynek számított... * * * — A só, higgye el, az állította helyre mindég ezt a várost! A bányák biztosították a pénzt az újjáépülésekhez. Akik ott dolgoztak, a sóvágók, azok állami irányítás alatt voltak, külön utcájuk is volt, a Sóvágó utca, azok bizonyos napokon maguknak is bányászhattak, s azt eladhatták, a régebbi időkben .. . Külön elem volt az a tordai társadalomban . .. Volt tehát még egy rétege Torda népének, a sóvágók osztálya. 1291-ben III. Endre a tordaaknai vendégeinek, a választott bírájuk alatt álló sóbányászoknak ugyanazokat a szabadalmakat adományozta, amelyekkel Dees-Anka, Zeek, Kolus lakói is bírtak akkoriban. Termékeikkel szabadon és vámmentesen kereskedhettek, s Szent Márton napja után, mint máshol, ők is nyolc napig szabadon vághatták a sót, hogy aztán a vásárokban eladhassák, vagy a saját hasznukra ugyancsak a maros-portusinak nevezett kikötőbe úsztassák az Aranyoson. Élükön kamaraispán állott, s külön villicusuk, választott bírájuk is volt. Jobbágy, székely, vagy szászföldi, ha odahúzódva sóvágók közé íratta magát, senki kérésére nem volt kiszolgáltatható. A bányák kincsének felszínre hozói a kincstár szolgálatában és védelmében állottak a szabad, nemes városban. Egy 1550-es feljegyzés szerint hatszázezer mázsát fuvaroztak le a Marosra. De a sóbányák még a századelőn is bőven ontották kincsüket, s így sok, a sóval kapcsolatos szokás emléke maradt meg a régi tordaiak mai leszármazottjainak emlékezetében. így például, mit a sóvágók a kibányászott sóból részesedtek, a város lakói, a székiekhez hasonlóan sós vizet kaptak. — A Mezőség felőli városhatárban, úgy negyedórái járásra, a szőlőshegyek hátánál volt egy nagy, tölgyfa dongákkal körülkerített kút, melyet sós vizű forrás töltött meg vízzel. Azt úgy hívták az elődök, hogy a város sós kútja. Még ma is van aki így használja, s azt mondja, hogy jártam a sós kút felé. Ott kérem, hetente egyszer, csütörtöki napon biztosok jelentek meg és a lakosságnak házi szükségre elegendő sós vizet mértek vedrekbe, kádakba, 59
