Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Albert Pál: Laudáció

a szerelmi szólásszabadság, a választások politikai processzusa és életutak, sorsok választása, a polgári iniciatíva és az egyéni iniciatíva, a politikai akaratképzés és a szó minden értelmében vett akarat, a liberális demokráciákban majdhogynem elképzelhetetlen módon bogozódott össze, s a Nyugat és a Kelet esetleges közeledésének legnapsugarasabb égboltja alatt is csak több egymást követő nemzedék bogozhatná ki.”

Hányán vannak a honban, kik igy gondolkodtak és szólnak, kik nem csak a már oly könnyen szapulható s persze szörnyűséges Rákosi-rendszerre néztek, néznek vissza „haraggal”, de útálkozással körül: a kádári lapályon is? Példánkkal: ki volt Radnóti Sándorral megvallottan, kockáztatva egy táborban? Hajdani baráti köre, a körbejáró A Napló körbe- üzenői, Demszky Gábortól Nádas Péterig, Magyar Bálinttól a Bibó István és Szabó Zoltán emlékét, hagyatékát leghívebben ápoló Kenedi Jánosig? Ma: netán: a Holmi népes szerkesztő- és szerző-gárdája és remélhetőleg népesedő olvasótábora? S persze megint, elelfojtandó sóhajjal, új idők új sóhajával visszakívánva a lehetetlent s a talán nem is haszonnal kívánatost: azok, kik egyszer ott, Monoron? Szűkebb volt a kör vagy tágabb, legyen ez is alkalom, mert mind rohanunk a frivol feledésbe, elismeréssel adózni nékik, hogy egy viszolyogtató kor s nyalkán-röfögősen nem is oly veszélytelent, kádárit, brezs- nyevit: tartásuk hitelével, bátran, kockázatosán éltek meg.

Kor, kör, tábor . .. Ámha amúgy a szakmaibb tevékenységre kérdezünk, vágyra, normális igényre is: a közösség, a közönség? Radnóti Sándor ugyanis, erős személyiség és nyitott alkat: igényli nagyon a másik embert. Ön-visszajelzésre, vitázni véle, meggyőzni őt készen fejében bármikor a nagy nyilvánosság előtt ennenmagát is kiigazítani, négy fal között pedig vitáztatni ennen kettős és többességét, vissza-visszatérő „fejedelmi” fordulatával: gyakorolni a „perszonálúniót”. Radnóti elvontabb elmefuttatásaiban is jól megnyomottan egyes szám első személyben szól, szól közbe, igazít ki, húz alá; s hozzá még a huszáros dedukció menetében, ami persze igazában előzetes elemzésnek és összerakásnak prezentálási módja. De közben: vágya és kulcs-szava: a beszélgetés fura, picit suta kötet-címei is ezt jelentik be: Mi az, hogy beszélgetés?, Tisztelt közönség, kulcsot te találj . . ., — idézet, mert folytatható A Szecsuáni Jólélek végéről „Te találj, / Mert kell végnek lenni, kell muszáj”. Dehát akkor engedtessék meg mindehhez még egy újabb excursus, nem Radnótit rajtakapni évezredes ön-nemesítésen, hanem csak mert szép és igaz, szív és elme is kívánja, nem csupán hogy laudáció ráaggatott ékítménye legyen. Vagyishogy RS mondja nem önmagáról, de Walter Benjáminról:

„Zsidó hagyományra alapuló elem Benjamin elméletében a (beszédgondolkodás), melynek fölelevenítői olyan Benjáminhoz közel álló teoretikusok voltak, mint Rosenzweig, Martin Buber sőt Florens Christian Rang is. A gondolkodás modellje nem a tárgyra irányuló elszigetelt egyén, hanem a beszédhelyzet Én és Te között. Az Én-Te tapasztalatnak, a beszédnek mint a gondolkodás vehiculumának nagy hagyománya a Biblia (Isten és ember párbeszéde), s ennek a hagyománynak az életben tartása fűzi össze a beszédgondolkodás közösségét”.

De idézhető szerényebb „szakmai krédóként”, térve Radnóti tevékenységének legkönnyebben követhető részére, az irodalomkritikára:

„Kritikusi magatartásomhoz két dolog nyújtott segédkezet”, mondja: „Elméletileg a művészet modern létformáját körvonalazó nézeteim, melyek elvileg is megalapozták a műértelmezés pluralizmusát. Azt mondanám, minden műnek nemcsak több esztétikai olvasata van, hanem több esztétikája is lehetséges. Ez a belátás egyrészt bizonyos rugalmasságot biztosít a kritikusnak arra, hogy nyitottan mérlegelje a műalkotás önmagáról vallott nézetének ösztönzését. (.. .) Másrészt beláttatja a kritikussal, hogy ítélete nem kinyilatkoztatás és nem tudományos verdikt, hanem racionálisan megalapozott javaslat a befogadásra: vélemény, amelyért helytáll, amelyet szeretne, ha követnének, de amelyet nem kíván — még retorikai eszközökkel sem — szükségszerűvé tenni. Emellett az elméletinek nevezhető megfontolás mellett volt azonban az én eddigi kritikusi pályámnak egy gyakorlati ténye is, amely a fenti irányba mutatott. Az ugyanis, hogy a sors és a magyar irodalmi kultúra legújabb változásai úgy hozták, hogy én Petri György kivételével minden

S3