Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Féja Endre: Egy kapcsolat dokumentumai - Kós Károly: Levelek Féja Gézához

nemcsak érdekes volt, hanem tanulságos is. S ezt sem megírni, sem a könyvet megköszönni nem tudtam, mert nem tudtam a címedet, és akitől kérdezősködtem, azok sem tudták itt. Most aztán, hogy „Tamási Áron” c. gyönyörű könyvecskédet is megkaptam, egy pesti atyámfia kinyomozta és megírta nekem a címedet, (nem tudom, hogy jó cím-é ez a telefonkönyvből való, mert az írószövetségben más utcanevet tudnak), végre megírhatom ezt az én köszönő és üdvözlő levelemet.

Ahogy megdöbbentett és megrázott, amikor Tamási Áron halálának gyászjelentését megkaptam, úgy fojtotta most is a sírás a torkomat, amikor Róla való meghatóan szép írásodat olvastam, melyet érzésem szerint nemcsak a nagynevű íróművész megbecsülése, de a barát, a bajtárs, a testvér szeretete is diktált.

Nehezen tudok belenyugodni abba, hogy el kellett pusztulnia annak, aki 10 esztendővel volt fiatalabb, mint én, s nem is ismertem még a szinte gyerekembert (Amerikában volt akkor), amikor első könyvének — megszületésénél — én voltam a bábája. S ahogy hazajött Amerikából, több mint két évtizedes közvetlen és közös munka, töprengések, tusakodások, szép próbálkozások, meg-megcsilla- nó reménykedések és nagy-nagy csalódások kötöttek vele össze. Aztán — s ennek is több már, mint 20 esztendeje — elment közülünk a bajtárs, a barát, a testvér.

Mint ahogy egykor elment Amerikába is.

Da ha Amerikából haza tudott jönni, Magyarországról hiába próbálkozott, — mert tudom, hogy újra és újra próbálkozott, — nem tudott visszavándorolni —, csak halálában.

Pedig ott kinn megkapott mindent, amit művészember megkaphat az életben: megbecsülést, kitüntetéseket, tekintélyt, tapsot s anyagi gondoktól mentes független életet.

Csak egyet nem kapott meg, azt, amit itthon hagyott, mert nem vihette magával: az ő szülőhazáját; a hegyeket, erdőket és vizeket, a városokat, falukat és az embereket. Azt az egész kicsi csodavilágot, mely őt életre hozta, melynek élő részecskéje volt, s amelyből az ő lelke kapta, mindig csak kapta ingyen ajándékul azt a sok szépség-gazdagságot, hogy abból kinőhetett és kivirágozhatott benne és általa kicsi hazájának és népének csodálatos, hatalmas mesemondó nótafája.

Az én szegény kivándorolt testvéremnek nagyon nehéz árat kellett fizetnie azért, amit ott kinn kapott.

S nem tudom, megérte-e?

* * *

És most, kedves Gézám, ne vedd rossz néven, ha meghatóan szép Tamásiírásod két tárgyi tévedésére hívom fel szíves figyelmedet. Igazán nem akar ez kákán csomót keresés lenni, annál inkább, mert ezekbe a tévedésekbe már többször és több helyütt belebotlottam.

Tehát: a 44-ik oldalon ezt állapítja meg a könyv: „Kemény János munkálkodása és egyéni áldozatkészsége tette lehetővé a „Helikon” folyóiratnak és kiadóvállalatának, az „E. Szépmíves Céhnek” megszületését. . .”

Ezzel szemben a tiszta valóság ez:

Az „E. Szépmíves Céh” könyvkiadó vállalatot 6 erdélyi író-újságíró (Kádár Imre, Kós Károly, Ligeti Ernő, Nyíró József, Paál Árpád és Zágoni István) bajtársi közössége alapította 1924-ben, betéti társaság formájában. Senki másnak,

27