Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Czine Mihály: Olvasónapló (Sütő András könyve; Bözödi György: Halott-világítás; Erdélyi március - Reményik Sándor válogatott versei)

Ez a Reményik Sándor a transzilvánizmus lírai képviselője volt, mint Áprily Lajos és Tompa László. Feladatnak látta az adott államkeretben a kisebbség emberhez méltó elhelyezkedéséért való küzdelmet; a humánum, az erkölcs érvényesítését. Maga ugyan inkább távol szeretett volna maradni az élet ütközéseitől, de humanizmusa megláttatta vele a poklotszenvedőket, a nyomorultakat, a büntetlen rabokat, s következetesen kottázta a mások szenvedéseinek a dallamát is. S fogalmazta közben az erkölcs és humánum által diktált feladatokat: az otthonmaradás, a „templom és iskola”, a „munka és imádság”, az „ahogy lehet” igéit hirdette. S azt, hogy a népek közötti bosszúnál erősebb a szeretet. A bécsi döntés után is a magyar—román megbékélés vágyát fogalmazta; antifasiszta érzülettel.

Reményik, a költő, a magányos Vajda Jánost, a „fonákigén” elvérző Juhász Gyulát, a „lélektől lélekig” Tóth Árpádját és a szenvedéseken kifogó Babits Mihályt érezte legközelebb magához. Ha nem kényszerül fiatalon figyelőből a „leadó” szerepére, talán költői formálás tekintetében is közelebb került volna eme nagyokhoz. Sorsa azonban mást parancsolt: csak a mondanivalót tartotta fontosnak, s mondanivalóit mindig rábízta a kötetlen jambusokra. Úgy vélte, Erdély zegzugos földjéhez ez a szabálytalanság illik. Az építész fia megvetett minden fölösleges ornamentikát; a szerkezet biztosságára ügyelt és a logikus kifejtésre. Nem olyan sokhúrú a költészete, mint a Nyugat nagyjaié, nyelvi szövete lazább, olykor ködös általánosságokba téved, és kopott asszociációkat is be-been- ged verseibe, sok verse alkalmi költemény — de talán egyetlen verséből sem hiányzik az érzés „Istentől kapott nemeslevele”. Szép versei csakugyan „szitáló, halk sziromcsodák”. Szavai többnyire nyárfareszketésűek. Alkalmi költeményei is magasba lendülnek. Sokszor valami apró, napokhoz fűződő eseményhez vagy évfordulóhoz kapcsolódóan kezd a vershez — megállt vele a lift két emelet között, évfordulója van Bethlen Gábor halálának

— „de a kemény, hideg pitykéhez varrt köntös — ahogy Sárközi György írta találóan

— nehéz selyemből van, melyet valami titokzatos keserű szél kezd lengemi, lebegtetni. . . egyszerre csak elrepíti, s cafattá tépi, vagy feketére borítja vele a fél eget.” Ebben a földről ellendülő attitűdben villan föl Reményik Sándor igazi arca. Szeme még a földön jár, „de az élet fölé agya és szive már építi a filozófiát, a jelenség fölé a gondolatot, a rész fölé az egész hűvös, sötét vízióját. A legköltőietlenebb, legszárazabb valóságból lendül a legköltő- ibb, legfilozófikusabb magasságokba, s ebben a magasságban itt-ott a késői Vörösmartyra emlékeztető, megborzongató gondolatvillanások, keserűen szép érzések, pompás rátalálá- sok cikáznak.”

Ezekért a versekért, s szenvedésekben tisztult, magasba vezető életéért szerették kortársai. Ezért kedvelhetik értő mai olvasói is. A formának nála nagyobb mesterei is voltak a kortársi romániai magyar lírában, de nem volt senki, aki több gondolatot, érzést pendített volna, s szilárdabban állt volna a fájdalom üllőin kalapált szavak mögött. Ezért is látták az erdélyiség legteljesebb költőkifejezőjének. S túl a költészeten, magatartást is jelentett Reményik Sándor. Az ember erkölcsi sérthetetlenségének a megtestesítője és hirdetője volt. „Tűzlátta főnixmadár: ki célja felé nyílegyenesen száll.”

93