Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Czine Mihály: Olvasónapló (Sütő András könyve; Bözödi György: Halott-világítás; Erdélyi március - Reményik Sándor válogatott versei)
elég bizonyítékot. Bözödi György élete fő művének végül is azt a háromezer cédulát tekintette, amivel a Székely Oklevéltár 800 adatát kiegészítette. Adatai torokszorítóan beszélnek a székelység sorsáról, szóródásáról. Például arról, hogy 1200 körül a mostani bécsi repülőtér helyén még virágzó székely település volt... Természetesen, az irodalom és történelem összetartozik Bözödi György munkásságában. Ahogy maga is mondta: „Az irodalom hozta a történelmet, a szociográfiát vagy megfordítva: ezek mind összefüggnek vagy párhuzamosan együtt jönnek.” Szigorúan tudományos írásai is a szépirodalom magasán beszélnek. Egy bizonyos: mindent meg akart írni, ami történelem, mindent, ami Küsmöd környékén, Bözödön, Erdélyben történt — és történik. Erdélyi március — Reményik Sándor válogatott versei „Eredj, ha tudsz, eredj ha gondolod ...” Már kisiskolás, sőt óvodás koromban a fülembe ragadtak ezek a sorok. A nálam csak pár esztendővel idősebb testvérnénémtől hallottam, aki a rábízott kisebbeknek mese helyett is verset mondott. Főként Reményik-verseket. Mert azokból különösen sokat tudott; máramarosi ember volt a tanítója. Akkortájt a dobogókon is gyakran hangzottak a Reményik-versek; a Székelyföld legkeletibb sarkától a Dunántúl legnyugatibb falujáig. Becsült volt a költő és az ember egyaránt. Reményik Sándort Babits Mihály is méltatta, s Móricz Zsigmond verset közölt tőle a Magvetőben, a magyar irodalom kis bibliográfiájának szánt antológiájában. A második világháború után egy időre azonban szinte Reményik neve is eltűnt az olvasó elől; a hivatalosság a nacionalizmus bűnében tudta elmarasztalandónak. Mindenekelőtt a Végvári-versekért. Azok a versek azonban csak töredékét jelentik Reményik Sándor munkásságának; útja a Végvári-versektől a Korszerűtlen versek humanista ciklusáig, a békés egymásmelle« élés vágyának a hirdetéséig vezetett. Eme igazság tudatában jelentette most meg az Orpheus Kiadó Reményik Sándor válogatott verseit, Erdélyi március címmel. A régi kötetekből ismert versekhez eddig kéziratban sárguló költeményeket és levélrészleteket is kapcsolt Imre László, Imre Mária és Sövényházyné Sándor Judit válogatásában és gondozásában. Ismeretes, a nagy történelmi omlásra, az első világháborút követő hatalmi, területi változásokra Reményik Sándor reagált először a végeken; Végvári aláírással terjesztették verseit. A versek a közhangulatot fogalmazták: ország nincs, de vannak magyarok. A szülőföldön kell maradni, nem szabad felejteni, nem szabad az új hatalomnak kezet adni. Ezek a hangok tagadhatatlanul egy önvédelmi nacionalizmusból fakadtak. De csak addig beszélt így Reményik, míg hihette, hogy a román hatalom Erdélyben csak átmeneti lehet. A békeszerződés megkötése után Végvári elhallgatott; tudomásul véve az új rendelkezéseket. A magány szigetére vonult. Nagy vívódások árán egyre inkább feladta a missziósnak vállalt közéleti költészet vonalát. Hallgatta a vadvizek zúgását, s „nagy csendje” közepén búcsúztatta a hulló leveleket. Már nem prófétáit, már inkább csak azt tartotta a költő hatalmának, hogy „a bánat zajlását álommá finomítsa, a néma nyelvét beszédre oldja, a száraz kínt könnyre fakassza . .. aztán — Istenre bízzad a vigaszt.” Ez a Reményik — a Végvári-versek utáni — szenvedő, tűnődő, halk hangú ember. De belső töprengéseit, legegyénibb érzéseit is a nagy megrendülés élménye színezi. Reményik, az ember és a költő, haláláig az elvégezettség érzésével járt. Jóbi szenvedésekben volt része, hónapokat töltött szanatóriumokban, talán a szerelmet sem ismerte igazán, s a húszas évek derekától úgy érezte, hogy népe felmorzsolódása is elkerülhetetlen. Sok verse szinte az „Ámen halk mozdulata”. De azért mindig az életet hirdette. Reménytelenül is csillagokkal népesítette be az erdélyi éjszakát. 92
