Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Vasy Géza: Illyés Gyula és a naplóműfaj (Naplójegyzetek 1975-1976)
Ezek: az eseménytörténet, az életrajzi emlékek felidézése és a közvetlen önélveboncolásos személyiségelemzés. Mindegyik réteggel hosszan volna érdemes foglalkozni, annyi tényt ismerhetünk meg, tanulságot szűrhetünk le. Am ezek összessége inkább majd egy Illyés- monográfia anyaga lehet. Ezúttal csupán érzékeltetni szükséges, hogy milyen anyagot is tartalmaznak ezek a rétegek. A felidézett életrajzi emlékek a kisgyermekkortól, a rácegrespusztai élettől a naplóírás közelmúltjáig terjednek. Olykor csak egy-két mondat idéz fel valamit, máskor részletezőbb a közlés. A legrégibb kép még abból az időből való, amelyre csak a gyakori elbeszélés miatt „emlékezhet” igazán, hiszen még ölbeli gyermek volt, amidőn nagyapja őt, kedves unokáját a gyalupad forgácsába ültette több órára is. Megtudhatjuk például azt is, hogy alighanem 1928-ban, s feltehetően József Attilával egy fél napig játszottak azzal, hogy több változatban elkészítették Verlaine Őszi chansonjának fonetikus magyarítását, például így: „Tésasszonyom / Kérdi lovon; / De lobogva: / Lesz elme-kör?/—Kün, oh lak-őr/ Monoron ma!”. Egy másik így kezdődött: „Lé-szagolón / Déry e lón/Dől a Donba . ..”. Szó esik a Babitsnál folytatott közös latintanulásról, az utána Németh Lászlóval folytatott hosszú sétákról. Megtudhatjuk azt is, hogy Flórával szeptember 9-én kötöttek házasságot. Többször említődnek az 1944—45-ös események. S mennyire kor- és személyiségjellemző is egyúttal például az, hogy Flóra csak ekkor, 1975 januárjában mondja el, hogy 1959-ben intézetének faliújságjára cikket írt egy parasztlány származású hallgató, amelyben olyan vádpontok is szerepeltek, hogy Illyés a Lukács uszodába jár, a lánya pedig francia gimnáziumba. A napló eseménytörténete természetesen sokkal dúsabban közöl életrajzi anyagot. Kincsesbánya ez már pusztán azéri is, mert Illyés közismerten tartózkodó volt magánéletét illetően. Első házasságáról például még közeli barátai is csak évekkel később értesültek. Mindazonáltal senki ne várjon semmiféle pletykatárat vagy ahhoz hasonló izgalmasságot. Irodalmi napló ez, s Illyés már jelzett központi helye a magyar szellemi életben olyan erőteljes sugárzású, hogy még a szűk körű baráti beszélgetések se tudnak megmaradni a „magánügy” szintjén. Ne is csodáljuk, hiszen korábban olyan személyiségekkel volt közeli kapcsolatban, mint Babits Mihály, Kosztolányi, Móricz Zsigmond, József Attila, Németh László, Szabó Lőrinc. A most megjelent napló jegyzetek két esztendejének leggyakrabban visszatérő barátai pedig az 1975 márciusában meghaló Németh László mellett Déry Tibor, Vas Zoltán, Bibó István, Illés Endre, Aczél György, a fiatalabb nemzedékből pedig Juhász Ferenc és Csoóri Sándor. Bár rendkívül fontosak a barátok, a pályatársak, a napló eseménytörténetének középpontjában azért mégsem ők állnak, hanem a munka, a betegség, Flóra és a magyarság sorskérdései. Ez a négy fő témakör szorosan össze is függ egymással. Illyés mindig szorgalmas író volt, munkakedvét csak betegségei korlátozták. S a bajok a hetvenes évek elejétől mind sűrűbben gátolták. A tolakvóan jelentkező betegségek figyelmeztetnek az életidő korlátozottságára, a belátható végre is, de az elvégzetlen feladatokra is. Illyés Gyula nem volt se hivalkodó, se beképzelt ember, de pontosan tudta, hogy rangja, hazai és nemzetközi hírneve mennyi közérdek képviseletére, szolgálatára kötelezi. Nem a magánjellegű kérésekre gondolok, amelyek bizony napi rendszerességgel elárasztották őt, s amelyektől szenvedett, de még így is megpróbált megfelelni az ilyen irányú kéréseknek is, hanem azokra a gondokra, amelyek a magyarság sorsproblémáiként összegezhetőek. Illyés Gyula ezeknek volt — idehaza rangjánál fogva elhallgathatatlan, bár többször megcenzúrázott — képviselője. A szellemi élet tágabb köreiben talán még ma sem eléggé ismert ez a tény. Pedig Illyés Gyula szinte egyszemélyes parlamentet jelentett a 15 millió magyar anyanyelvű érdekképviseleteként, aki összehasonlíthatatlanul többet tett, mint a létező parlament négy évtizeden keresztül. S végül, de alighanem legelsősorban: Flóra. A szerző mellett ő ennek a naplónak a másik hőse. Igazi „fele”-ség, akiért, akárcsak a nemzetért, aggódni kell. Hiszen agyondolgozza magát mindkét hivatásában: a gyógypedagógiában is (ő a főiskola főigazgatója), meg a művészfeleségében is. Illyés még a naplóban is szemérmes, visszafogott, mégis átsüt a 77
