Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (- A kilencvenegyes esztendő - 11. A kolonosi táj, a félkegyelmű legény és a pipás cigányasszony)
re kész erőket összegyűjtő, új szellemű többségével a közös feladatok megoldására a nemzet hatalmas többségét mobilizálni képes koalíciót, s látunk helyette egy bizonyíthatatlan erőkre hivatkozó, saját magán belüli abszurd ellentétek között vergődő, kizárólag a parlamenti szavazógépezet működtetésére alkalmazott koalíciót; szerettünk volna látni egy, az ország aktivitására építő, a nemzet különböző politikai kisebbségeit is a közös teremtő munkákba bevonó, az emberi minőségre, a tudásra alapozott kormányt, s látunk helyette egy paternalista technika felé mozduló (Antall József a televízióban — tán maga se vette észre — a „kormányzásom alatt” kifejezést használta), az emberi minőséget egyre inkább kirekesztő, széthúzást, dermedtséget előmozdító kormányzást. Mindez tovább gyengíti (az érték kohézió helyett) az elmúlt évtizedekben már alaposan legyengült társadalmi immunrendszert. A lelki-szellemi-akarati vérsejtjeit veszítő, a szociális gondokkal, megélhetési nehézségekkel terhelt társadalom egyre jobban ki van téve így a régión áthullámzó vírusoknak. Arra a kérdésre pedig, hogy „Mi van itt?”, és mi az a történés, ami „már régen történik”, kénytelen vagyok tovább idézni Prohászka több ponton mély, más pontokon csak a mélység látszatát keltő és nagyon is éberségre intő hajdani írásából: „Ma gyakran hajiunk arra, hogy a megértés jóakaratát kíméletességre, megbocsátásra, segélynyújtásra magyarázzuk. De ahogy az egyéni életnek nem lehet ebben az irányban igazán termékeny kifejlődési lehetősége, úgy a népek történeti életében sincsen . . . De van egy teremtő megértés is, amely létrejön minden jóakaratú versenyző együttműködése által, s amely nem békét és körülsegítést, hanem harcot és áttörést, mert emberi feljebbtörést hirdet. Európa sorsa azon múlik, hogy ezt a fajta megértést sikerül-e magában elevenné tenni.” Jól tudjuk, hogy fél évszázada milyen hatások-lázak integrálták energiáik részévé a jóakarattal, kíméletességgel, megbocsátással, segélynyújtással, termékeny kifejlődést kezdeni nem tudó „feljebbtörést” képviselő erőket. Európa sorsa ma éppen azon múlik, hogy ezt a fajta megértést, a „harccal való áttörést” ne sikerüljön magában „elevenné tenni”. Európában még nem születtek meg átfogóan a mindenre kiterjedő jó, új egyezmények; de ha lesznek ilyenek, akkor sem helyettesíthetik a nemzetek egymásratalálását szolgáló apparátusok organikus kifejlődését, amiket viszont csírájukban máris erózió alá vesznek a kaotizálódá- sok. Ettől olyan anakronisztikus ma minden, ami elemző, szenvedélyesen racionális és szellemi. Tegnap Mándy Ivánnal találkoztam össze. „Mondd, mi ez?” „Hát más lett, mint amit gondoltunk.” „Alaposan megromlott.” „De azért ez nem volt ennyire kötelező . . .” Ezen elgondolkoztam. „Ma már nem vagyok teljesen biztos benne, hogy nem volt ennyire kötelező.” „Mindenesetre naivak voltunk.” „Nagyon . . .” Később a Teleki tér vidékéről, Iván kolonosi tájáról kezdtünk beszélgetni. „Arra felé húzódtam meg egy éjszakára negyvennégyben a bujkálások idején — mondtam —, de képtelen vagyok emlékezni az utca nevére.” „Az jó környék . . .” Persze, megírta ... A sötét kapualjak, a bódék („szélén cserje”), az árnyékok, a homály, a málló vakolatú lépcsőházak („gyéren öreg fák”), az utcák, a félbolond ordibáló legények („fű és bokor”), a pipázó cigányasszonyok, a térségeink, amelyeket úgy szeretünk: a mi tájaink . . . 1991. november ( Folytatjuk ) 47
