Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Török Endre: A tudás kelepcéje

pedig, úgy látszik, csak akkor találkozik egymással, ha az ember bejárja a poklokat, egészen önléte végső megszenvedéséig, amikor a szenvedésből már elég. De ez az út, ami az út, éppen ezáltal, a tűrhetetlenség okán, felfelé vezet. Mivel a poklot a lélek éli át mindenekelőtt, az ember a saját kelepcéjéből a magasabb jóindulat jeleként a lélek erejével képes is kimozdulni. Mihelyt eljut odáig, hogy életét áthatja - mint Németh László írja - „a ragaszkodás lelkünk magaslataihoz”, elkezdődik a helyrehozás története. Lehetetlen ugyanis, hogy az ember véletlen jelensége legyen az univerzumnak, ha pedig nem véletlen, előbb-utóbb végképp rá fog jönni, tőle szinte független kényszer hatása alatt, hogy az általa szült világ nem az a világ, amiért emberként létezik egyáltalán. Van tehát part és vannak csillagok, mert van út és van fény: „a világosság világít a sötétségben”, még ha a sötétség nem fogta is fel, miként János evangéliumában olvashatjuk. A sötétségben botorkáló ember számára adva van tehát, mit tegyen: forduljon a fény, a lét teljessége felé, és akkor, felismervén a valódi tudást, meglátja, a partot, vagyis azt, hogy nincsen egyedül. De mindehhez erkölcsi készenlét szükséges, megfeszített figyelem, a lélek ébersége.

Szent Iván napja Gintetten

32