Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Török Endre: A tudás kelepcéje

pedig, úgy látszik, csak akkor találkozik egymással, ha az ember bejárja a poklo­kat, egészen önléte végső megszenvedéséig, amikor a szenvedésből már elég. De ez az út, ami az út, éppen ezáltal, a tűrhetetlenség okán, felfelé vezet. Mivel a pok­lot a lélek éli át mindenekelőtt, az ember a saját kelepcéjéből a magasabb jóindulat jeleként a lélek erejével képes is kimozdulni. Mihelyt eljut odáig, hogy életét át­hatja - mint Németh László írja - „a ragaszkodás lelkünk magaslataihoz”, elkez­dődik a helyrehozás története. Lehetetlen ugyanis, hogy az ember véletlen jelen­sége legyen az univerzumnak, ha pedig nem véletlen, előbb-utóbb végképp rá fog jönni, tőle szinte független kényszer hatása alatt, hogy az általa szült világ nem az a világ, amiért emberként létezik egyáltalán. Van tehát part és vannak csilla­gok, mert van út és van fény: „a világosság világít a sötétségben”, még ha a sö­tétség nem fogta is fel, miként János evangéliumában olvashatjuk. A sötétségben botorkáló ember számára adva van tehát, mit tegyen: forduljon a fény, a lét tel­jessége felé, és akkor, felismervén a valódi tudást, meglátja, a partot, vagyis azt, hogy nincsen egyedül. De mindehhez erkölcsi készenlét szükséges, megfeszített fi­gyelem, a lélek ébersége. Szent Iván napja Gintetten 32

Next

/
Thumbnails
Contents