Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve III. (Károlyi Amy: Mindenért mindent; Takáts Gyula: Versek Drangalagból; Fodor András: Meggyfa; Bisztray Adám: A Nap házában; Mezey Katalin: Szárazföldi tél)

konságából következik: aki benne él a természetben, aki a lényeget próbálja megérteni és ezért kineveti azt, aki „aranyat gyűjt és nem verseket” (Csu Fu nevet), az bármely korban, a földi tér bármely pontján, s bármely kultúrán nevelkedve eljuthat a felismerésig: A mécs kis kört világít, / de nézd csak, a sötét / átfényli az egészet... (Esti beszélgetés). (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1991)

Fodor András: Meggyfa

Károlyi Amy és Takáts Gyula könyve a múlt századi regény módjára kissé körülményeskedve, mellékesnek látszó ügyekre is kitérve indult, Fodor András, aki szintén hagyományhoz kötött költő, fontosnak tart annyit, hogy modernistaként rögtön a dolgok sűrűjébe vágjon. Pedig az ő könyve a leginkább regényszerű, s nem csupán terjedelme okán, hanem megszerkesztettségével is. Végülis nincs sem ebben, sem a költői témákban, szemléletben, anyagkezelésben semmi meglepő annak, aki ismeri az eddigi termést: Fodor Andrásra nemcsak a következetes önépítkezés a jellemző, hanem az is, hogy szinte kamaszfővel megtalálta a maga hangját. Az összevetésre, mint előző könyvében, most is közvetlen alkalmat ad régi versek beépítésével. Az Elvesztett évszak (1987) az 1945-47 közötti évek kézirataiból tett közzé többet, a mostani előbbre lép, s az ötvenes éveket idézi fel 1952- ből, 1957-ből datált művekkel, olyanokkal, amelyek a mai világban jelenhetnek csak meg, pedig fogalmazásmódjukat áthatja az a szelídség, amely Fodor András világképének sajátja.

A Meggyfa a kötet élére emelt mottóvers, maga a gyümölcsfa pedig az egyik legigénytelenebb s bőventermőbb fa. Ellentétben a költő „kínban fogant gyümölcsei”- vel. Az ellentét mégis párhuzamosságra vált át, a vers, miként az érett meggy, „ezernyi kis kerek / világként ott ragyog az üres égen... / Ragyog. / ha még nem 0 is kell senkinek.” S mindkettőben az élet, „ a porhanyó föld / savanyú-édes nedve”.

Savanyú és édes, reménykedően, majd lemondóan elégikus, szinte idilli és végletesen rezignált hangulatok hullámzanak egymásra, de nem romantikus végletes- ségű felfokozottsággal, hanem olyan lekerekítettséggel, amely a huszadik századvég emberétől különleges szellemi és erkölcsi erőfeszítést igényel, még attól a Fodor Andrástól is, akit első olvasásra minden kötete kiegyensúlyozottnak, szelídnek, sorsát elfogadónak mutat, olyannak, aki az élet megőrzött, őrizni tudott értékeinek is maradéktalanul képes örülni. Pedig soha nem a megelégedettség önmagában határozta meg e szemléletet, hanem az örömöt adó és azt meggátló erők küzdelme. Hangsúlymódosulás van, kétségtelen, rezignáltabbá vált az utóbbi években ez a költészet, a köteteim alá mégis csak azt írhatnánk oda magyarázatként, hogy egy rezignált hit verses regénye.

A kötet hét ciklusa a következő gondolati szerkezetet bontja ki. A Telehold a szülőföldet, az ifjúkort idézi kettős tükörben: hajdani emlékekkel és mai emlékszembesülésekkel. Érthető, ha itt a legtöbb és leginkább természetközeli felhőtlen pillanat, bár ezekbe is belevág a „rettenet”, a .jajveszékelés”, s az elfogadott egykori jellemzés, hogy a költő „optimista pesszimista”. A Freskótöredék az ötvenes éveket idézi meg, szép jelképként a költő zeneszeretetének példájával indítva a ciklust, utalva Bartókra: „a sejtelem / kúszó hideglelése, / hogy épp csak megtaláltuk / a magunk örökét, / kiűznek innen is.” (Ekkora éhség!). Itt kap helyet két 1952-es mű, Az elvarázsolt iskola és a Parasztok, mindegyiknek a népközelség, a száműzöttség92