Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Isztray Botond: Út - az elhallgatat könyv (Tábor Béla: A zsidóság két útja)

dó-keresztény ellentétet, az antiszemitizmust vagy annak fordítottját. De mégis mély, felrázó értelme van. Az igent-mondás így szimbolizált mindent-meghaladá- sában, amelyben az individualitás is igenelve van, nincs valamiféle ott-lét, valamiféle pozíció. Hátrálás ez a végtelenbe ahol azonosság és különbség, út és beteljesülés egybeesnek. Itt minden nélkülözhetetlen. A skizma kontrolál: aki a beteljesülés pillanatát birtokolni akarja, vagyis az igenlés terében felidézett individualitás kísértésének enged, elnyertnek vélt pozíciójából óhatatlanul projiciál: számára az útonlevő csak a keresést végteleníti, tehát tagad, ördögi. És e projekcióban az üdvözült máris elbukott. íme az antiszemita. De aki az utat akarja birtokolni - ezt is lehet -, annak a beteljesülés, a találkozás kegyes hazugság, tudatlanság. E projekcióban a zarándok máris megbénult, útja részeg támolygás, ő és társai csak egy törzs a többi vadak között, a bűn megjelenik a be nem látott szabadságban.

Tábor Béla könyve nem az ott-levőknek szól. Alkotásra, teremtésre hív, és egyetlen ellenséget ismer: a Mammont. Mammon: az ami megbízható, biztos, ami biztonságban van. Javak, tulajdon. Zárt avagy nyitott rendszer, egyremegy, a rendszerfeletti tagadása. A kapzsi démoni hatalma.

És most - a Mammon elleni harc szükségességének felvetésével, hiszen a Mammon hazugság és gyilkosság - érkeztünk el azokhoz a tabutémákhoz, amelyek újra aktuálisak. Az a felfogás, amely a közösséget áldozati útnak, történelmi határlétnek, szeretetdrámának, találkozásnak látja, élesen hasít a felvilágosult demokráciák komfortos hazugságrendszerébe. Franz Baader jellemzésével rokonítható az emberi társaságban élő szabad ember Tábor Bélánál kirajzolódó képe: „Csak a szeretet cselekszik igazán szabadelvűén (liberálisan), mert csak aki szeret, nem választja külön a jogot (uralmat) a kötelességtől (szolgálattól), s a birtoklásban a birtoklót a birtokolttól.” Talán nem kell bizonyítani, hogy a Tábor Béla-i szellem radikálisan elutasítja az adaptáció, indoktrináció és identitásválság-kuruzslók oly empatikus és érző szívű mestereinek, példának okáért E. H. Eriksonnak nagyon- nagyon humanista eszméit. Aki szerint: „A politika a legátfogóbb eszköz arra, hogy ezen a világon teremtsünk valamiféle világrendet; a teológia pedig a legmódszeresebb kísérlet arra, hogy az ember egzisztenciálisan semmi voltát a metafizikai mindenség megalkotásával ellensúlyozza.” Ilyeneket nyilatkoztatva a mélyértelmű lélek-doktor még néhány könnycseppet is hajlandó ejteni azokért, akik az identitásválságba belebuknak, és mindörökre magukkal visznek egy meg sem született tiltakozást, egy magányos lelket. De picit később hangja felcsattan: „Azokról a »kívülállókról« beszélek persze, akik magányosan róják az útjukat, nem pedig azokról, akik visszatérnek, hogy tovább mérgezzék a világot misztikus irodalommal...” Hogy milyen világot? Jól tudjuk: azt, amit manapság az Európa-ház csodálatosan értelmetlen metaforájával neveznek meg, amely metafora messzevilágló ostobaságának árnyékában föl se merülhet köz-társaság szavunk költőiségének megtárgyalása, amelynek árnyékában már alig fölülmúlható leleménnyel összekeverik közép és közöttes szavaink jelentését. Tábor Béla, aki makacs visszatérőnek minősíthető, bizonyára szívesebben értene egyet M. Foucault-val, aki kesernyés iróniával idézi a demokrácia hajnalának egy ideológusát: „Egy ostoba despota vasláncokkal kényszerítheti rabszolgáit: ám egy igazi államférfi sokkal erősebben kötözi meg őket saját eszméik láncával; a szilárd észhez kapcsolódik az első láncszem, s e kötelék annál erősebb, minél kevesebbet tudunk szerkezetéről, s minél inkább a saját művünknek hisszük; a kétségbeesés meg az az idő... mit sem tehet az eszmék meggyökeresedett uniója ellenében, legfeljebb még szorosabban tapasztja őket egymáshoz; az agy puha rostjain épül fel a legerősebb birodalmak le- dönthetetlen alapzata.” A francia filozófus eme, „ledönthetetlen” birodalom, a pa83