Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Nagy Olga: „Lüdérc sógor” vihart arat
% szőr neki, és azokra mindig reagált? Sőt, tudatosította bennem azt, ami tán még csak ösztönös volt? Minderről azért nem írok másként, mint utalásként, mert drága leveleit szeretném közreadni, hiszen valóságos kis esszék, amelyeket írt; mert filozófiai gondolatait tartalmazza; valamint azt, hogy mivel foglalkozik; mik foglalkoztatják és így tovább. Egyben legbensőbb arcát ismerhetik meg annak, aki a sokak által ingerültséget kiváltó megöregedett vezéralakja volt a valamikori magyar életnek, éb- resztgetője a magyar lelkiismeretnek. De későbbi életutamon még gyakran lesz szó Róla.* De a legfőbb és legmegrendítőbb élmény számomra mégis az volt, hogy felfedeztem: nem vagyok egyedül gondolataimmal, világról, életről való felfogásommal. Egy hullámhosszon fogjuk a Világot, a létet és annak minden rezdülését. Ez nagy dolog! Talán, mert mindketten életünk alkonyán találkoztunk egymással? Egy bizonyos: míg őt nem ismertem, mindig azzal ágáltam önmagam előtt, sőt némi gőggel gondoltam arra, hogy másként látok, mint a többiek, mást tartok szépnek, és mást csúnyának, erkölcsösnek vagy erkölcstelennek. Elhitettem magammal, hogy ez csupán önállóságom természetes következménye. Sőt még azt is, hogy ehhez ragaszkodnom kell. Most mégis miért volt olyan öröm számomra, hogy terveimről és „főleg” felfedezéseimről valakinek beszélhetek? Hogy a meséből kihámozott tanulságok Féja számára éppen olyan érdekesek voltak, mint számomra. Hogy abból azt a kozmikus létérzést hámozta ki, mely az antikvitással roko- nítja a természettől még el nem távolodott népi kultúrát? Később, évek múlva rájöttem, hogy mennyi indulat sűrűsödik körülötte. Hogy milyen szigorú az emberekhez, s véleményét kertelés nélkül mondja ki. Emiatt is sokan haragusznak rá. Az én számomra ő a Viharsarok szerzője. Könyve pedig az eltiport paraszti rétegek mellett legszebb lázító írás volt. Történelmi tett! Nem hiába hurcolták meg, annak idején, idézték tárgyalásokra. S aztán valahol az is hozzákötött, hogy mindennek ellenére, a többi népies társaival szemben, akik a Rákosi korszak borzalmai alatt és közben elismertek, „befutottak” voltak; ő, aki annak idején Veres Péter, Szabó Pál, Tamási Áron és mások értékeinek felismerője volt, már a kezdetekben „büntetésben” részesült, könyvtáros lett egy kisvárosban. Nagy energiapazarlás, de hiszen nem volt az egyetlen! Úgy éreztem, hogy sorstársak vagyunk! 0 is „fegyelmezetlen”, akárcsak én! Vajon ezek után bántott volna, hogy életében követett el hibát? Ki nem követett el? Vagy az, hogy szigorúan és türelmetlenül ítélt meg olyan barátokat, akik számomra kedvesek voltak?! Mindez nem számított! Egyelőre csak ennyit. Róla és hatásáról még gyakrabban lesz szó a következőkben. Kolozsvár, 1987. * Egy barátság története. Féja Géza levelei címen kiadás előtt. 54
