Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Nagy Olga: „Lüdérc sógor” vihart arat
Bizony ebben semmi szép, semmi eszményi nincs, de valóságosnak nagyon is valóságos. Egy szegény leány csakis így gondolkodik. S aztán milyen „közönséges”, és valódi jaz a király, aki így viselkedik: „Nekifogott János enni. A király ezalatt kifűttette a szobát, levetkőzött ingbe, gatyába, ráfeküdt az ágyra, s az inast odatette, hogy vakarja a talpait, hogy jobban hallgathassa a mesét.”* Degradált mesék Emlékeztetem az Olvasót, hogy én tulajdonképpen aszerint válogattam ki a mesemondókat és meséiket a Lüdérc Sógorban, hogy ezáltal megrajzoljam azt a lehetséges utat, melyet a mese évezredeken át megtett: míg a legősibb varázselemekkel megtűzdelt, a legcsodálatosabb tündérmeséből eljutott az utolsó stációjáig. Nézzük tehát a példát. Mesénk címe: Brugyila Mihájila. E mese őse és rokon változatai a legtündériesebb elemek gazdag tárháza: a hős valójában isteni (tündéri) eredetű, aki valamilyen átoknál fogva állattá van varázsolva. (A mitikus mesében maga Ámor Isten!) Nos, az átok úgy szól, hogy a szerelem éjszakáján átváltozik emberré, hiszen az archaikus tudat szerint a szerelem nem bűn: ellenkezőleg: szabadító, megváltó. De mert elárulja ezt a titkot, a titokzatos férj visszamegy az Ég és Föld közötti csillagokra függesztett kastélyába s az asszonynak utána kell mennie, mert különben nem tudja megszülni gyermekét. A szerelem próbáinak gyönyörű, csodálatos jelképei ezek! El kellett mondanom legalább vázlatosan, hogy megértessem, hova degradálódott a tündérmese! Hogyan vetkezte le minden mitikus (mesei) elemét s változott egyszerű, úgyszólván hétköznapi történetté. S ahol a csodát nem lehetett kiküszöbölni, az egyszerű babonává vedlett. Eszerint a hős ember, semmi sem vall valamilyen titokzatos istenségre. Neve is van: Burgyila Mihájila (a mesét valószínűen románoktól hallotta a mesemondó s a névtől nem tud megszabadulni!) Egyebekben ember, csak egy kicsit „furcsa” a viselkedése. Mind megy el otthonról nem tudni hová. „Na, szegény menyecske! Hát utoljára, mind többet törődött azzal, hogy hová megy és mit csinál a férje. Hogy csak úgy, hogy azt se mondja, hogy mit csinál. Mi lehet az? - gondolta. Egy alkalommal megleste. Hát este, mikor hazajött az ember, levetett egy tövisbőrt. Becsapta az ágy alá és azután lefeküdt, rendes ember volt. Az asszony le volt feküdve, de látta, nem aludt.” (Itt már nem a szerelemtől változott emberré.) Ilyesmit írtam a Cégér Ferenc meséiről: „Ez a mese a minden akadályt legyőző szerelem megindító jelképe: a mese hősnője, hogy szerelmét visszanyerje, hét vasbocskort elszaggatva, hét vassarut elkoptatva, hét éven át bejárja a világmindenséget. És így jut el a világ végére, oda, ahol márvány hegyek, kristálymezők vannak; a Fekete-tengeren, Óriás zöldtengeren át; Üveghegyen túlra, Ég tetejére, a Föld lyukába lángtengeren át; Világ kö* A szemelvényeket 1. Id. m. 227, 244. 46
