Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Tolnai Ottó: Benes rothadt márványa
Tisza-partján találtam magam. Benes Tisza-partjára vettettem. Egyfajta kiűzetés volt az, kétségtelen. Emlékszem, szinte fizikai fájdalmat éreztem a zöld, a klorofill kiiktatása, hiánya miatt. A radikális váltás ebben a dimenzióban játszódott le, mert különben, mint jeleztem, volt táj, tájfestészet, volt figura, figuráció. A part (szakadék) és a figura olykor informelesen elnehezültek. A parton előbb egy madártávlatból fixált figura tűnt fel. Partra vetett hulla? Vagy napozó figura? Napozik egy nap nélküli holdtájon. Benes festészetének másik, szinte fizikai fájdalmat okozó momentuma az volt, hogy ez a holdbéli táj egy konkrét partszegély (Kanizsa—Adorján—Zenta) ismérveit viselte magán. Néhány év múlva a Tisza Kanizsa és Zenta között tényleg meghalt. A rákok elhagyták a medret (elindultak ama sivatag közepe felé), a halak felugráltak a vízből, és a levegőben szétdurrantak, explodáltak. Az akkori újságcikkek szóról szóra a benesi kis apokalipszist ecsetelik... Partra vetett figuráját — az Embert — aztán külön is górcső alá veszi. Valójában arról a háborúról van szó, amelyet még Belgrádból hozott az Órájával együtt. Két irányba mozgatja, manipulálja. Végtelenül hizlalja (fáslikkal, borzalmas fűzőkkel, szíjakkal kötözve, tartva össze), a szó szoros értelmében gólemmé növeszti. Mintha csak azt mondaná: ürességében, lelketlensé- gében, gúzsba kötöttségében fantommá: gólemmé nő az ember. Néha pedig az ellenkező irányba indul: csupasz gerincoszloppá redukálja. Zentán, tán a régi kis nyomda közelségének hatására (akkortájt készítik első kiadványukat, a Térzenét; konfliktusuk a kultúrpolitikával, a hatalommal tán akkor veszi kezdetét), intenzíven foglalkozik a linómetszettel. Valójában akkor kísérletezi ki, találja meg egy- anyagú nehéz felületeit. Igen, később ezeket a felületeket sokszorosítja szitanyomással. Ismert jugoszláv művészként kényszerül Szegedre, majd Kecskemétre költözni, ahol a grafikában tasizmusa egy eredeti, durva rasztert eredményez. Ezeket a durva petróleum- és rozsdavörös foltokat, pettyeket elmozdítva (amelyeket Seraut-hoz, Rippl-Rónaihoz, Kosztéhoz, de Lichtensteinhez, tehát a pophoz is köthetünk) az Alföld esszenciájához jut el ismét. Felfedezve magának a fóliázást, a fóliázást ábrázolva, dokumentálva (a fáslizás, a fűzőzés direkt folytatásaként), egy lépést tesz a konkrét világ (a beinduló háztáji vállalkozások Magyarországa) felé, hogy ugyanabban a pillanatban már ismét az általánost ostromolja. E korszaknak egyik legfontosabb motívuma a silógödör bugyros fólialepedőjében heverő kis aranyszobor, kis Alföldi Vénusz. Az ember elföldeléséről vagy kiásásáról, az emberi pozitívum megtalálásáról lenne szó? Tömörkény alföldi ásatásai is eszembe jutnak olykor e motívum változatai előtt. Benes alföldi gólemét immár az anyaméhtől kíséri — ahol koravénként, bevarrt szemmel vagy gázálarcban gubbaszt az embrió —, pontosan tudván, mi várja kint (gondoljunk Günter Grass Oskarchenjére a Bádog dob című regényből). A szabadkai Naplónak adott nemrégi nyilatkozatában Benes így beszél erről: „Pillanatnyilag ez a téma foglalkoztat engem a legjobban. Kicsit kötődik ez a zentai élményekhez is, mert egy Tisza-parti halász mesélte el nekem azt, hogy annak idején az apjának és ismerőseinek a száját is összevarrták. Összedrótozták az emberek száját, mielőtt a Tiszába, a másvilágra küldték volna őket. A történelem igazolja a kafkai szorongást. . . Variálom persze, elvonatkoztatom, de annyira szorongatott helyzeteket hozhat elő a bevarrt száj, amit nem lehet elmondani, amit nem lehet látni — s jobb nem is látni.” Sokszor utaltunk már rá, hogy Benes eljárásának a lényege éppen ebben a variálásban és elvonatkozásban keresendő: durva — rút — tényeket, dokumentumokat variál végtelenül, emel egy elvonatkoztatott, általános síkra. Nyilatkozatai és a mi körülírásaink nélkül legtöbbször nyoma sem marad annak a bizonyos dokumentumnak, csupán az álomnak azok a bizonyos kromatikus kulisszái váltakoznak előttünk, mint belgrádi tanárának képein. 89
