Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Nagy Olga: „Lüdérc sógor” vihart arat
A legfőbb vád, hogy azokat a meséket „én találtam ki”, mert úgy hasonlítanak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz, másfelől ezek együttvéve hasonlatosak a már megírt meséskönyveimhez. Nem védem magam, akik olvasták, azoknak éppen az volt a szembetűnő, hogy mindegyik mesemondóm meséje valamiképpen sajátos stílust képvisel kétféle okból is, mert úgy válogattam ki, hogy az archaizmus és a racionális mentalitás más-más fokozatát képviselje; másfelől pedig saját hamisítatlan önmagát adja. Miért nem válaszoltam a megjelent kritikákra? Hiszen hangforrás bizonyíthatta volna be, hogy a rágalom alaptalan. Ámde arról is van szó, hogy a tündérmese, mint a hagyomány része, valamilyen „védett”, mitikus fényt nyert, viszont az ezzel szemben felhozott „közönséges” história, amellyé - kétségtelen - degradálódott, valamilyen „demitizálás” és „deheroizálás”, a folklór halálát jelentette. (Csak később rukkoltam elő a „folytatással”, hogy ma már a falvak többségében nem óriásokról és tündérekről, de egymásról beszélnek. A folklór nem halt meg! De akkor ez még bennem nem tudatosodott eléggé.) S hogy itt egy „kollektív csalódásról” van szó, az abból is kitűnik, hogy nem akadt senki, aki megvédjen, aki belássa a rágalom képtelenségét. Márpedig, ha valahol igazi szellemi élet van, ott a vita is lehetséges. De vita nem lett! Az Utunk is felfigyelt arra, hogy szinte egyidejűleg négy folklór kiadvány, gyűjtés jelent meg, tehát írni kell róla. Felszólította tehát kitűnő költőnket, Farkas Árpádot - akire méltán vagyunk büszkék mi, erdélyiek, hogy újon a könyvekről. - Nos, Farkas Árpád az én könyvemet kihagyta, tán irántam való kíméletből? Igaz, furcsa lett volna, ha a többieket megdicséri, míg az enyémet elutasítja. Hogy ebben csak a saját véleménye vagy Szőcs rágalma is közrejátszott, azt talán már ő sem tudja. (Azóta többször találkoztam vele Sepsiszentgyörgyön élő színésznő lányom családjában, és igen jó a kapcsolat közöttünk!) Valójában le voltam taglózva. Hiszen ez volt az első jelentkezésem, első bizonyítéka annak, hogy valóban folklórkutató vagyok. Vöő Gabriellát kértem meg, hogy újon róla, mivel Marosi Péter azt mondta, ha már minden megjelent folklórkönyvről írtak, hát ő hajlandó akárkivel íratni. Nem restellem bevallani, hogy javasoltam, kéijenek Vöő Gabriellától, akit viszont megkértem, ne dicsérje a könyvet, csak éppen magyarázza meg „tisztességes” célkitűzésemet. Az Olvasó csodálkozhat azon, hogy annyira gyenge voltam, hogy nem vállaltam tudatosan azt, amit mondtam. Hiszen több évi megfigyelés eredménye volt, amit írtam. Ma, mikor e sorokat írom, kielemezhetem az általános felhördülés okát, mely a hazai pályán ért. A következőkben ezt kísérlem meg. Ez elemzésből kitetszik majd, hogy egy mesekutatónak, ha olyan rögeszmés, mint én voltam (vagyok), nem is olyan könnyű a dolga. Hátha még azt hiszi, hogy az, amit ő csinál, világrengetően fontos dolog, s bizonyítani is próbálja! Csiszolatlanság? Varró Ilona íróval, kedves barátnőmmel együtt dolgoztam a Dolgozó Nőnél, a jóindulatát igazán nem vonhattam kétségbe. (Később a Kali néni könyvét örömmel üdvözölte.) Egyszer - az egyik cikk megjelenése után - találkoztam vele az utcán (ő már Marosvásárhelyt élt férjével, Székely János kitűnő költővel) megkérdeztem: - Mondd Ilonám, de őszintén, mit tartasz a kötetemről, ha egyáltalán olvastad? 42
