Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Gagyi József: Erzsiké férjhez megy

s adta nekünk a friss kenyeret: Erzsiké, te elmész, s a keresztanyád kenyerét nem eszed többet, csak ha hazajössz, vagy ha én megsajnállak és küldök neked...”

A háziasszony nekem magyarázza: „Van egy rokonunk Szeredában a malomiparnál. Az szerzett lisztet, úgy, hogy a liszt az övé volt, én megdagasztottam, megsütöttem, eladtam, s a pénz nagy része is az övé lett. Van itt a szomszédban egy öregasszony, Juli néni, nyolcvanhat éves, aztán annak adtam cipót. Mert eló'ször a családomnak is, a gyerekeknek, ahogy a fa leégett, a szenet hátratoltam, s a kemence eleibe bevetettem a cipókat. Aztán amikor a cipók meglettek, de szép pirosak, fele dúc s fele cipó, akkor kapartam ki a szenet, s vetettem be a nagy kenyereket. S kérdezte Juli néni: hát ezt mért adod nekem, hát én ezt hogy fizessem ki neked? Mondtam: tudja mit? Nekem annyi a dolgom, kevés időm van imádkozni. Hálából maga imádkozzon a halottaimért.

Aztán Erzsikéék protekciósok voltak, nekik mindig úgy melegen vittem be kenyeret. De bármennyire is szeretem Erzsikét, Udvarhelyre nem fogom bevinni a kenyérrészét. 0 elmegy, s a kenyér itt marad...”

A háziasszony Erzsikéhez lép, átöleli a vállát: „Tudja, tanár úr, sokszor gondoltam: miért nincs nekem egy ilyen áldott jó leányom a sok rossz fiam helyett. S most ez is elmegy. Megnőnek, megházasodnak, férjhez mennek. Mi is ezt csináltuk. De elmennek! Ezzel nem vagyok megbékülve, tudja, tanár úr. Elmennek, s ott nekik mindenki s minden idegen, pénzért kell hogy megvegyenek mindent, pénz pedig kevés van. Veszik a tejet az üzletből, s nem, ahogy most is van, hogy a tehenük bomyúzó, s mi hordjuk nekik, s aztán majd egyszer visszaadják. Vagy mint a múlt ősszel: keresztanyám, nekünk murokból sok termett, magának nagyon szép káposztái vannak, cseréljünk. így vagyunk mi itt falun.” Újra megöleli Erzsikét. „Most jut eszembe: otthon van-e a kávéőrlőtök? Anyáddal elkávéztuk, ami nekünk volt őrölve, s hajön valaki, nem tudom megkínálni.” „ Otthon van, de úgy tudom, el van romolva.” „Igaz, a múltkor is mennyit vacakoltunk vele. Tudja tanár úr, nálunk kávé nélkül szóba se állnak az asszonyok egymással. Nem beszélgetnek. Na jöttél? Akkor teszem oda a kávét. S akkor nekiülünk s beszélgetünk. Az idő halad, s a munka marad, ahogy a férjem szokta mondani. Na, akkor én átmegyek kávét őrölni Rózáékhoz; Csak beszélgessenek nyugodtan. Ezek a férfiak jól megülik valahol magukat. Én mindjárt itthon leszek.”

Arról kérdezem Erzsikét: ha Udvarhelyen él majd, mikor, hányszor fog hazajárni egy évben, egy hónapban? „Minél gyakrabban. A szüleim gazdálkodnak, rám szükség van. Amikor lehet, jövök, s amiben lehet, segítek. Meg aztán mikor itthonról visszamegyek, mindig felpakolnak.” És majd a nyári pihenőszabadságok? „Nálunk mindig nyáron van a legnagyobb szükség munkaerőre. A férfiak kaszálnak, a nők szénáznak. Az hetekig eltart. Vagy hátramegyünk naponta a kaszálóra, vagy kiköltözünk, ott alszunk. Különb ez, mint egy nyaralás.” De a vőlegénye? 0 is tud kaszálni? „0 városon nőtt fel, nem volt, ahogy megtanuljon. De a nyáron már volt velünk szénacsinálni. Ha akar, majd megtanul. Ha nem, senki sem erőlteti. Megvannak neki is a jó tulajdonságai. A szomszédunknak a traktorja elromlott, sehogy se kaptak hozzá alkatrészt. 0 elvitte a régi rosszat, s két újat esztergált helyette! Aztán a szomszéd olyan hálás volt, ígért ezért nekünk egy nyolchetes malacot. Anyámékat majd megkéijük, hogy kúrálják. Mi majd hordjuk Udvarhelyről a száraz kenyeret, meg mikor mit. Aztán majd itthon lesz a disznótor is...”

A háziasszony visszaérkezik. „Na, jól elbeszélgettek? Róza a padláson matatott valamit, alig tudtam elékiáltani. De itt az őrölt kávé, ez a legfontosabb. Mondjad anyádnak, Erzsiké, hogy jöhet, van kávé.”

39