Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Gagyi József: Erzsiké férjhez megy
Gagyi József Erzsiké férjhez megy A XX kapuban, akárcsak tegnap, benne van a kulcs. Egyezményes jel: itthon vannak. Sok lépcsőn megyek fel az üveges verandáig. Látom, hogy az ajtózárban is ott a kulcs, és arra gondolok: ez itt a legtermészetesebb helye. Inkább szem előtt van, mintha valahova felakasztanák. Az utolsó, aki elmegy itthonról, és távolabb megy, nem csak ide a szomszédba - az valószínűleg a megbeszélt rejtekhelyre teszi (pl. a lábtörlő alá, virágcserép mögé). De ha újra itthon van valaki, akkor ezt a kulcsnak jeleznie kell. 1992-ben már sehol sem láttam azt, ami még harminc évvel ezelőtt gyakori volt: az utolsó, aki elment otthonról, a seprűt kívülről nekitámasztotta az ajtónak. Az üvegezett verandának a legfontosabb funkciója szemmel láthatólag a tárolás. Az ajtó mellett hosszú pad; régen ilyenben tartották az ünnepi ruhákat, lábbeliket. De ha a „házból”, azaz a szobákból kitették az előtérbe vagy a nyári konyhába - akkor valószínűleg lomtár lett belőle. Itt, most a „használó ruhák” csak úgy, rádobálva, a pad felét foglalják el; a pad alatt, a pad előtt cipők garmadája. A család hét tagja közül öten felnőttek; hárman férfiemberek. A pad végén fogas áll, rajta tisztább, az „eljáró váltóruhák”. A paddal szembeni falnál a hűtőgép, tetején egy öntvény, amit érdemes kézbevenni, vizsgálgatni. A szomszédos kisvárosban kohászati üzem, „vasgyár” van; a helybeli munkaképes lakosság egy része öntőként, vasmunkásként dolgozik. Évtizedeken keresztül hordták haza, ajándékozták rokonaiknak, szomszédaiknak a különböző méretű ezüstözött, aranyozott öntöttvas szarvasokat, medvéket, kutyákat, Petőfi-mell- szobrokat. És aztán jött a változás, 1989 decembere - és most kezemben tartom a változás kétségtelen jelét. Megformázták, megöntötték, bearanyozták: koronás régi magyar címer. Az előtérből két ajtó nyílik: az egyik a hálószobába, a másik a nagy konyha-szobába, melyhez még egy pótkonyha, vagy másképpen mosogató is tartozik. Ebben a helyiségben él napközben a család; itt főznek, esznek; a legkisebb családtag, az elemista itt tanul. Ide ülnek be beszélgetni szomszédok, ismerősök, meg az olyan ritka vendégek is, mint amilyen én is vagyok. Több napot kell terepmunkával eltöltenem a Csíkszereda és Székelyudvarhely közötti, Kis-Homoród menti Lövétén. Előző nap már tettem tiszteletemet ennél a családnál, és akkor mondták: következő este is idevámak. Hát eljöttem, beköszöntem: „Jó estét, mi jót csinálnak?” - „Jó estét, tanár úr, jöjjön beljebb, üljön le nálunk. Sikerrel járt-e ma?” „Tanár úr” - a megszólításnak múltja van. A család harmadik gyermekét tanítottam három évig. De nem csak ennyi. Megbarátkoztunk. Érdekszövetséget kötöttünk: ő nyulat tenyészt; én Csíkszeredából ingázom a kisvárosba, Vlahicára, ahol a szaklíceum van, és nehéz idők járnak (1987-et írtunk), nekem Vlahicán jegyre adják a kenyeret, de mivel a kisvárosban a „tanár urakat” ismerik és becsülik, kéretlenül Is több kenyeret adnak nekik, mint amennyi a jegyre kijárna, 35
