Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Beke György: Magyar színháztörténelem Kolozsváron (Beszélgetés Kötő Józseffel)
anyagi biztonság eszközeit is. Ily módon az 1935-ös helikoni találkozón Bánffy Miklós gróf, az egy évvel előbb, az erdélyi magyar színjátszás problémájának megoldására és az erdélyi drámaírás megteremtésére hozott határozat sorsáról beszélve, joggal állapította meg, hogy a színjátszás túljutott a válságon, egyre inkább vállalja a népművelés komoly feladatát, és a kibontakozás szakaszába lépett a romániai magyar drámaírás is. A színháztörténet tanúsága szerint, a színház akkor teljesítheti küldetését, ha népe sajátos sorsproblémáinak fórumává válik. Ennek érdekében kell istápolni az eredeti drámák írását. Az 1936-os marosvécsi, helikoni találkozó, amelyen Tamási Áron a színházi év teljes művészi és erkölcsi sikeréről számolhatott be, a színműírás felkarolását helyezte a figyelem középpontjába. Elhatározták, hogy a Szépmíves Céh és a kolozsvári magyar színház állandó drámapályázatot hirdet meg, minden évben díjazza az arra érdemes eredeti színpadi alkotásokat. Minőségi darabokkal kívánták biztosítani az erdélyi magyar színházak játékrendjét. A bíráló bizottságba Kós Károlyt, Kádár Imrét és Járosi Andort jelölték. Az első ízben kiadott díjat, a beérkezett 83 mű közül, Tamási Áron Tündöklő Jeromos című művének ítélték oda. Ennek a pályázatnak a színháztörténeti jelentősége nemcsak az, hogy végképp eljegyezte Tamásit a színpaddal, aki aztán a magyar drámatörténet sajátos modelljét hozta létre, hanem a közfigyelembe állította Nagy Istvánt is, akinek Özönvíz előtt című drámáját a bíráló bizottság a színház igazgatóságának figyelmébe ajánlotta. Ez a darab a Bukarestbe sodródott magyar kisebbségiek szívszorító drámája. Színházi ügyekkel foglalkozott - egyebek között az 1937-es Vásárhelyi Találkozó is, az erdélyi értelmiség nagy tanácskozása. Ezen Szemlér Ferenc Tudomány, irodalom, színház, zene, művészet címmel tartott előadást. Szemlér ajánlotta, hogy „a színház keressen kapcsolatot az összes maradandó értékekkel”. Ez az utalás is igazolja, hogy a két világháború közötti erdélyi magyar színi mozgalom az egész közművelődés szerves része volt, és így szellemi örökségünk fontos része. Ezért kellene minél előbb monografikusán feldolgozni a korszak erdélyi magyar színház- történetét.- Egész Kolozsváron, a magyarság köreiben, rokonszenvet váltott ki a színészek mozgalma, hogy megváltják a házsongárdi temetőben a régi elődök sírjait, amelyeket már nincs kinek megváltania, s így az a veszély fenyeget, hogy a román hatóságok eltüntetik őket. Így temetkezett Kovács György a Szentgyörgyi István örök nyughelyére. Miként született meg a kezdeményezés és biztosítani tudja-e minden hajdani kolozsvári kiváló magyar színész emlékének legalább ilyképpen való fennmaradását?- Beszélgetésünk során visszatérő fogalom volt a folytonosság. A színi gyakorlatban ez a hagyományok megőrzését, a kortársi törekvésekbe való beépítését jelenti. Miként hitvallásszerűen meg szoktuk fogalmazni: művészetünket a hagyomány és a korszerűség összefonódására építjük. Ha csak néhány mondat erejéig is, érdemes megidéznünk a stílusteremtő művészeknek azt a sorát, akiknek a példaadása a fenti művészetszemlélet kialakítására ösztönöz. Az alapító Kotsi Patkó János, Schiller színházi esztétikájából kiindulva, Shakespeare ars poeticájának a szellemében - „illeszd a cselekményt a szóhoz, a szót a cselekményhez” - realista alapokról indította útjára az erdélyi magyar színjátszást, amelyet Jászai Mari, Ecsedi Kovács Gyula, Ditrói Mór ki teljesített, lélektanilag hitelessé, érzelmileg hatásossá tett. A századfordulón ezt az örökséget Janovics Jenő feldúsította Stanyiszlavszkij és Reinhardt eredményeinek beolvasztásával a táj színjátszó stílusába. A két világháború között a „kék madár”-irányzat próbálkozott sajátos, szép színjátszó stílus kialakításával. Napjainkban Harag György stílusteremtő kísérleteinek lehettünk 33
