Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Káli István: Köz-elmúltam

A polgári ítélet hét gépelt oldalnyi indoklásának megfogalmazása nem igényelhetett túl nagy szellemi erőfeszítést az elnöklő bírónő részéről. Abban ugyanis semmi egyéni szövegezés nyomát nem lehetett felfedezni, teljes egészében a vád tanúinak többé-kevésbé összefüggő hazugságait, illetve hamis állításait sorolja fel, természetesen kifelejtve azokat a részeket, amelyekből - az egész periratot tanulmányozva - bárki, laikus is, a legnyilvánvalóbb ellentmondásokra következtethetne. A szöveg a védelem tanúinak vallomásáról csak érintőleges említést tesz, noha a két román tanú (csak ők tudják igazán, mit kockáztattak azzal, hogy egy ilyen magyarellenes koncepciós perben román létükre a Vatra-hatalom ellenében az igazság, ez esetben a magyarok oldalára álltak) mélyremenő faggatását követően egyértelművé vált: szó sem lehet a vádlott románellenességéről.

Akkor hát mégis, hogyan születhetett egy ilyen ítélet?

(Állampolgári jogaiban sértett, de töretlenül bizakodó emberünk azóta többször is szembement már az utcán az őt elmarasztaló bírónővel, s hogy első alkalommal az ismerős arc láttán reflexből ráköszönt, azt minden újabb alkalommal, immár nyíltan és udvariasan, megtette, amire a célzott személy az első néma főhajtást elkövetve, a következő találkozásokkor mind nyíltabban, ha nem is barátságosabban, visszaköszönt. Elemzést igényelne, hogy mi rejlik e magatartás mögött: rideg közöny mindazzal szemben, ami történt? hideg számítás? vagy annak a kultúrának a visszaütései, amelyen felnőtt? Mesélik, hogy bizonyos körök képviselői az eljövendő karrierjére, sőt az életére is utaltak, amikor az ítélethirdetést megelőző napon személyesen vagy telefonon megkeresték. Ki tudhatja, mi az egészből a valóság és mennyi a szárnyaló képzelet szüleménye? Lehetett neki nagyon könnyű az a másfél nap, de ugyanúgy lehetett nagyon nehéz is. Embersors.)

Egy ilyen kérdést bárhol a világon, akármelyik gyakorló jogász megmosolyogna. Románia főügyésze is bizonyára ezt tette az első néhány másodpercben, amikor tudomást szerzett róla. Aztán két órán belül fellebbezett, utasítva - hála a technika élő csodáinak - a Megyei Törvényszéket az ügy azonnali újratárgyalására. Egyéb lehetőség jogilag nem állt rendelkezésére, nem tehetett tehát mást, bár sejtette (vagy nem tudta volna?), hogy a farkasveremből mentve egy embert a tigrisek ketrecébe löki.

így hát még aznap sor került a per harmadik, majd negyedik menetére, jó erős rendőrkordonnal, a román egyesülés ünnepének (január 24. hórájából (körtáncából) a biztos győzelem hírével felcsalogatott, - csábított aktív „hallgatósággal”, amely nélkül az egész játék sokkal színtelenebb maradt volna. Következett tehát előbb az ősz bíró furán felvezetett kérdése, végül pedig az egyértelmű érv: nem kerülhet választott tisztségbe olyan (magyar) ember, akinek bármi köze volt a „té- likabát-lopás” botrányhoz. (Lásd 1990. március 20-a.) Hogy K I. nem a tettesek, hanem a károsultak közé tartozik? Az Marosvásárhelyen 1992. januárjában még lényegtelen volt.

Románia főügyésze másodszor is megpróbálkozott a rendkívüli fellebbezéssel, a Legfelső Törvényszék elé utalva az ügyet, de a hét nagytudású bíró nem talált (keresett?) procedurális lehetőséget az újratárgyalásra. Az indoklásra akkor már senki nem volt kíváncsi, K. I. visszaírása a választási listára kifutott a törvény szabta határidőből.

Hosszú hónapokon át naponta ugyanarra a képre ébredtem: két tüzes fal között egy székhez kötözve ülök, a szék egy sínen csak a falak irányába gurulhat oda- vissza, s közben egy szelíden mosolygó fiatal nő készül kiszúrni a szememet.

Mégsem a gyakori és megismétlődő rémálmom teszi, hogy képtelen vagyok elfogulatlanul visszatekinteni a történtekre. És nem is az a másik erős háttérképzet,

26