Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Káli István: Köz-elmúltam
Káli István Köz-elmúltam-AJk-özelmúltam nagy ígérete volt: egy éve még a barikád mindkét oldalán minden szempontból emberszámba vettek. Barát voltam vagy ellenség, egyre megy, a fontos, hogy több oldalról is beszámítható. Aztán úgy jól benne a télben kettősségemet kihasználva visszadurrantott a közélet; a másik a K I.-t, felséges polgári nevemet vette célba, s mire letisztult a hely, elpárolgott a puskaporfüst, leülepedett a felkavart szenny, elsősegélyben részesítették az ijedtségbe beleájultakat, a szeméttelepek vagy hulladékbegyűjtők elnyelték a róla szóló újságfoszlányokat, arra eszméltem, hogy a nevemmel együtt egy idejét múlt, elkoptatott közügy maradtam. Bárki, aki a történteket nem élte át, vagy nem sodródott bele közvetlenül az eseményekbe, furcsállhatja, miért tűnik mazochistának egy marosvásárhelyi magyar. Csak mert elhitte saját kis közössége sugallatára, hogy a többségivel egyenrangú polgárnak tekintheti magát: polgármester lehet a szülővárosában? Vagy mert belátta, hogy hirtelenjében nincs más kézenfekvő megoldás: polgármestere kell lennie szülővárosának? A közelben akkor is mindenki tudta, hogy a tét nem az adott névvel jelzett ember. És én az egésznek a közvetlen közelében - a középpontjában - voltam, maga a célpont voltam. (Gondolom, senki nem csodálkozik, ha az elítélt nem a fizika idevágó törvényeire gondol, amikor a bakó bárójának élén megtörik a fény.) Talán szerencsés alkat vagyok, van erőm kívülről visszatekinteni arra a másik K. I.-re. Furcsa viszonyulás. Ha nem is értem, de érzem minden rezdülését. Az ő szemével látok, az ő fülével hallok. Az sem kizárt, hogy az őt ért sérelmek bennem is ugyanolyan mély nyomot hagytak. Könnyű vagyok, lebegni tudnék, talán az a hat kiló is segít, amennyit egyetlen hét alatt lefogyott. Egy test, egy lélek, szólna a közhely, de az övéhez hasonló körülmények között még a közhelyek is értelmüket vesztik. És a csodatevő szentek is elmenekülnek a helyszínről. így hát csodák sincsenek. Csak történések vannak, s a történéseket átélő lények. Az ember, akit ott látok ülni tepertyűszemnyire zsugorodott gyomorral a gyűlölködő tekintetek kereszttüzében, csak egyik közülük. Semmi rendhagyó nincs abban, hogy éppen ő került ilyen helyzetbe. Szemből a bírák palástolatlan elfogultsága süt, hátból a hangoskodó hallgatóság „tettrekészsége”, mégis igyekszik méltósággal, egyenes háttal végigtüntetni a négynapos gyorsper utolsó, negyedik, ráadás menetét is. A megtöretésnek még nincs látható nyoma rajta, pedig túl van az aznapi két menet közötti szüneten is, a nagy „szembesülésen”, amikor szomorkásán mosolyogva, de emelt fővel, nyílt tekintettel kísérelte meg fogadni és állni a szenvedélytől eltorzult arcú ellendrukkerek fenyegetéseit. I. NO (élete delén túl, sziszegve) „Kiszúrom a szemed, te gyalázatos, hogy soha ne láthasd a gyermekeidet.” 21
