Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Tóth István Gábor: „Egyszer jövő lesz úgyis” (Markó Béla pályájáról)
legjobb valójáért való küzdelmébe — az őt körülvevő valóság mindenestül beleférhet. Egyik üzenete példázza lehetőségeit a jövőben.„Félbeszakított történet leszek, / a nézők csalódottan hazamennek, / s egész nap rosszkedvűen tesznek-vesznek, / mert nincs válasz, már nem felelhetek / a kérdésre, hogy jól-e, rosszul-e, / hogy gyáván-e vagy bátran? Mi a vége? Lesz-e vajon boldog befejezése? / Happy end lesz-e? És letisztul-e / a sok-sok indulat, a szenvedély / és a gyűlölség? Kérlek, ne remélj, / kedves nézőm, ilyen megoldást tőlem, / én sem remélek, legfennebb csak azt, / hogy ahol filmem végképp megszakadt, / ne hidd, hogy kész! Ne add fel olyan könnyen!” (Epifátum) Markó Béla sem adja fel könnyen. S nem csupán azért, mert a költő akkor arat, ha a búzáját elveri a jég, hanem munkál benne a szembenézés „erkölcsi autonómiája”. A kötetzáró vers reményét a határtalan hit táplálja, s az a vágy, szenvedély, tudat, fájdalom, hogy élni lehessen a szülőföldön: „Lélegzik a világ ... fújtat az erdő, levelek közt a rések még tiszták ... tekints ki I ablakodon, ki jön hozzád ilyenkor? fogadd testvéreddé / a varjút, a cinkét, a verebet, az ezerjófüvet, / velük talán még összefoghatsz! I... I a ragadozókkal j s a maradozókkal, akik a hányingerig köröznek az isten / zsákjaiból kiömlött hó fölött, mert hátha-hátha! I... I mert van még remény, van még düh, van még szembefordulás, van még erkély, ahova kilép az ember, s ahova berepül a cinke, talán még nincsen / veszve semmi, itt vagyok, íme, még mindig itt vagyok, I de ablakomon már kívülről kopogtatok: nyitnikék! (Himnusz a cinkékhez) A „marathoni harcos”, a hosszútáv^utó napi edzésadagja verseiben immár jó tizenöt éve. Futása közben — nyugodt lélegzetvétellel — megadja nekünk helyzetének tér-idő koordinátáit. Olyan nyitott versvilágot teremtett, hozott működésbe, amelynek eredményeit ez évtizedben írt köteteiben folyamatosan érzékelhettük. Markó Béla versei érvényt szereztek maguknak, lírája egyre inkább kikerülhetetlenebb része irodalmunknak. Művészetének igényessége a bizonyosság jövőbeni esélyeit illetően. Egy műhelyvallomása—Arany János Epilógus című verse kapcsán — felvillant valamit szándékainak mélységéből, komolyságából. „Arany Jánost mindig szerettem, újraolvasni időt és kedvet mindig találtam, de ettől a versétől, bevallom, sokáig idegenkedtem. Hidegen hagyott? Ennél több: felháborított. Hiszen a költő nemcsak nyelvével s versével példa, hanem életével is. így tudtam, így tanultam, így hittem, és a lelkem mélyén így akarom hinni ma is ... Nem a ,gyalogos’ élet és a ,cifra bak’ közötti választás volt a lényeges, sugallja Arany János, hanem a szüntelen belső buzdítás ,. . . hogy megint ültessek, oltsak’. Nem egy ,munkásélet’ gyümölcsei válnak ezzel a ,félreálló’ gesztussal semmissé, hanem csak a lényeget elfedő külsőségek. Az értékrend bennünk van, és az általunk létrehozott művekben, nem kint a világban, és ennek az értékrendnek kell valójában megfelelnünk, ezen áll vagy bukik minden, ettől billen jobbra vagy balra a mérleg. Nem a küzdéstől való tartózkodás tehát az Epilógus konklúziója — miért is lenne? —, hanem egy másfajta, egyetlen írószerszámmal és egy köteg papírral is megvalósítható küzdelem vállalása.”8 103
