Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Tóth István Gábor: „Egyszer jövő lesz úgyis” (Markó Béla pályájáról)
polifóniáját lehetetlenség megragadni egyfajta megközelítésből. Megkezdődik küzdelme az újfajta versért, versbeszédért. Józanul, fegyelmezetten igyekszik számbavenni az őt körülvevő valóság jelenségeit, ellentmondásait, miközben képgazdag nyelvezete egyre inkább egyszerűsödik, s az asszociatív gondolatiság felé tágul költészete, jelezve azt a küzdelmet, ami a költő világlátásában végbemegy. A változás lényege: a küldetéstudat helyét Markónál a többirányúságra, többoldalúságra törekvő tisztázó tudat veszi át. A költőnek van egy könyvelemzése Király László: Amikor pipacsok voltatok című verseskötetéről, amelyben megállapítja, hogy a szerző vershelyzeteiben az elveszett ifjúság minden eszményét szembeállítja a „visszafordított idővel”, s egy „virtuális közösség igézetében fogant” új verseiben érvényesíteni igyekszik ezeket az eszményeket. Ez az egyik járható, többé-kevésbé kitaposott út, de ebben a visszafordított időben mindig addig az útkereszteződésig kell visszajutni, ahol a végzetes letérés megtörtént.”3 A történelmi helyzetek mába transzportálása, az elődök megjelenitése, vállalása természetesen elengedhetetlen, ha a kollektív azonosság megőrzése az elsőrendű cél. A harmadik Forrás-nemzedék képviselőinél azonban olyan költészeti eszmény válik uralkodóvá, amely a gondolatiságra törekszik elsősorban, s ehhez kapcsolódnak a költői nyelv megújításával kapcsolatos törekvéseik. „A nyelv poétikai funkciója válik uralkodóvá a versben. S tegyük hozzá, hogy ezzel a mű nem veszít a valóban lényegesnek tekinthető úgynevezett közéletiségéből, erkölcsi tartásának igényességéből; az élettel való kapcsolata nem halványul el, csupán áttételessé válik.”4 A kiüresedett szimbólumokban szólás, a metaforákkal birtokolt látvány nem az egészről beszél, s ennek hiánya mondatja a költővel, hogy „már megtörtént minden évszak: / mi már régesrég félreálltunk / s elgondolkodva tovakanyarognak / lábnyomaink” (Maszk-Sárgaréz évszak 1977) * * * A költő fokozatosan hagyja el az őt eddig meghatározó szellemi forrásvidéket: a hagyományokból építkező, képgazdag versvilágot, s helyette a tudata vetítővásznán elhaladó látványokat hosszasan exponálja, analizálja. A „minden egész eltörött” világ részeit igyekszik objektiven tanulmányozni, egymás mellé illeszteni. Ehhez a költői tevékenységhez kialakítja a sajátságos mellérendelő mondatok, mondatrészek egymás utáni sorjázását, egy többnyire versnyi terjedelmű mondattömb hömpölygésében. E versbeszéd sugallatos megközelítései, távoli asszociációi, a tárgyi-alanyi síkok egymásba csúsztatása, a reális és szürreális összemosása, a helyzetek irracionalitásai komoly szellemi erőfeszítésre késztetik a (Lepkecsontváz, 1980.) kötet olvasóit. Amennyire nehezen értelmezhetőek e versek, olyannyira nyilvánvaló a markói versmondatok sodrásának iránya: minden szükséges lehet, amit a tudat érzékel, hogy a vers a valóság modellje lehessen. A hasított faként egymás mellett heverő tárgyak tehetetlen sorsa a példázat az ember jövőesélyeit illetően. A költő panteizmusát átfonja a létezés riadalma: a tárgyak cselekszenek, az élők tárgyiasulnak: „ a föld alól feltörő gáz sikoltozik áttetsző mutatóujj / a levegőben csitt kicsim ez mind-mind háttér / mi nem ott vagyunk mi itt vagyunk a múlhatatlan / előtérben innen csak lőnek csak törnek vágnak zúznak / itt csak mosolyognak meghalni betegeskedni átöltözniKoromgömbj.Eza központozás nélküli, egybefüggő, öntörvényű szöveg nem akar az egyértelműség irányjelzője lenni. Az „itt-ott” váltások feszültségben tartják a verset, s e látszólag formátlan szövegek a másképpen ki-nem-mondhatónak adják meg a formát. A pillanatra koncentráló alanyt az időtlenség kínozza: megszűnt a múlt és nincs jövő. A modelláló látvány maga a pusztulás, amelyben a „kakukkos órában megdöglött a kakukk” (S odakinn táncolt a marionett). A költő veszélyesen közel került a dolgok lényegéhez, s a számára létfontosságú megnevezés árnyalataihoz dolgozza ki költői stratégiájának metaforáját: az egyenletes futást. „A fekete célkereszt halántékomon /.../ napjaim éveim / maguk előtt tolnak könyörtelen lökdösnek / taszigálnak nincs időm visszanézni 96
