Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Beke György: Nemzet, nemzeti kisebbség, önazonosság (Beszélgetés Fábián Ernővel)
képernyőjükön .. . De forduljunk még vissza a nemzettudat jelentkezéséhez társadalmi rétegek szerint. — Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy a magyar falusiak idősebb nemzedékeinek identitástudata majdnem töretlen, ha nem is nevezhetjük minden vonatkozásban korszerűnek. A városi munkásság java része falvakból került az iparba. Az ingázók otthon a falusi életmód elvárásaihoz alkalmazkodnak. Az elkerülteket, a városi lakossá váltózónákat továbbra is kötik a hagyományok, az ünnepekre, jelentősebb családi eseményekre visszatérnek, s a rítus, szokások, rokonsági kötelékek — az identitás annyi fontos eleme — emlékeztetnek. A nagyvárosiakat pedig a tapasztalatok és a rögzült hagyományok tanítják. Az értelmiségieknek — s itt nem az alkotó értelmiségre gondolok — erőteljes az identitástudatuk. Ez azonban nem mindig mutatkozik meg a viselkedésükben és magatartásukban. Hajlamosak részben a teljes, s főképpen a részleges megalkuvásokra és a képmutatásra. Kifelé hivatalos arc az ildomos, befelé a „radikális” beszéd. Ez elsősorban magatartási jelenség. Az identitás leghatékonyabb őrzői és ápolói az egyházak. A szórványokban — de nemcsak ott — nélkülözhetetlen szerepet töltenek be. Nemcsak az anyanyelvet, hagyományokat ápolják, hanem a közösséggé formálódásnak is fontos segítőjeként lépnek fel. Az anyanyelvű vallásos rítussal, lelki gondozással és más rendezvényeikkel az összetartozást tudatosítják. — Mindezek ellenére: alapos, megbízható és korszerű történelmi ismeretek nélkül — és ezt a kisebbségieknek nincs honnan megszerezniük — nem válik-e félszeggé a nemzeti identitástudat? — Nem kell bizonyítani: az identitás elképzelhetetlen történelmi ismeretek nélkül. Az is nyilvánvaló, hogy az olyan identitástudat, mely kitalált, a jelen politikai igényeihez igazított történelmi „ismeretekre” építkezik, eltorzítja az önismeretet. És persze, félrevezető illúziókat kelt. Kemény Zsigmonddal elmondhatjuk, hogy a „végzet illúziók csalétkével fogja meg s dönti romlásba a vigyázatlan népeket.” A nemzeti kultúrák ismerete és továbbfejlesztése léttörvény. Ehhez elengedhetetlen az autentikus történelmi emlékezés. Aki nem olyannak képzeli és gondolja magát, amilyen valójában volt, az tragikus, abszúrd helyzetbe kerül. Lévén a nacionalizmus tudatos önhamisítás. Ha jól emlékszem, Nagy Frigyes mondotta, hogy egy terület meghódításához két dologra van szükség: történetírókra, akik bizonyítják a „történelmi jogot” a terület birtoklásához és hadseregre. A legyőzöttek területeit adományozhatják is: a történetírókra akkor is szükség van. A tudathasadás akkor is bekövetkezhet, ha nem foglalás, hanem a mások feletti uralom igazolására kreálnak „dicsőséges múltat”. A kisebbségeket máshonnan fenyegeti veszély. A tudathasadásos másokra is rá akarja kényszeríteni a maga betegségét. A kényszerasszimilációs politika a kisebbségeket „jövevényeknek”, „idegeneknek”, „nem idevalósinak” szokta titulálni. Az identitásuk történelmi komponensét akarja kétségessé tenni, hogy elszakítsa őket múltjuk ismeretétől, s méltóságérzetüket és önbecsülésüket megtörve előkészítse őket a beolvasztásra, vagy menekülésre kényszerítse az országból. Természetesen, a kisebbségeknek saját téveszméiktől is meg kell szabadulniuk. Mindez veszélyes játék. Kemény Zsigmond a nemzeti problémát a Szibillia könyvekhez hasonlította. A római legenda szerint a jósnő tizenkét szent könyvet ajánlott fel Targuinius királynak egy bizonyos árért, s amikor a király azt túl magas árnak tartotta, a jósnő a könyveket sorba a tűzbe dobta, egy kivételével. S ezért az egyért végül a király kénytelen volt megfizetni ugyanazt az árat, amit a tizenkettőért kellett volna. A történelemben egyszer mindenért fizetni kell. (1988 október) 94
