Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - 200 éve született Széchenyi István - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő - 6. Ugyan kinek számolhatna be Horatio?
tassa a történetet, mint látomást, ezen módon hírt adjon (Horatióként) a „nemtudó világnak”. Az Idő, mint aki mindent magára vesz és megtestesít; az Idő, mint akire minden ráruházódik. A lírai újdonság itt kétségtelenül annak a feszültségnek a poézise, amit leginkább azzal szeretek kifejezni, hogy (a belső robbanás erejével) felismertetik a hagyományos (lineáris) időfogalom és egy másféle (ugyan nem históriai és lírai előzmények nélküli) időélmény (előre — sehová) ellentéte. A sosem vissza — mégis vissza feszültsége ez, amely mint mítosz épült be (Sziszüp- hosszal) az európai kultúrába és (külön a Föl-földobott kővel fölerősítve) a magyar léttanba. Idézem Szepesi Attila Zónaidő című versét a Kortárs júniusi számából: „Európa e furcsa végvidékén, hol a kontinens koldusai és lelencei élnek az idő, mint egy hasadt lelkű, éjféli kísértet, hívatlan visszajár. Nyugtalanul fúrja tekintetét a ködbe, önmagát keresi, de arcáról nincs érvényes tudása. Császárt vagy éhes guberálót játszik, hóhért vagy nyájas hivatalnokot. Mindig valaki mást, mint aki valójában ő, a rongyos vándor, aki itt botorkál Ázsia peremvidékén, s hamisan fütyürészik. Olykor mesehősnek képzeli magát, vagy meredt szemű prófétának, aztán legyint, a barbár színjátékot elunja. Majd nekilódult képzelettel bolondozik tovább, s mint sakálképű vásári kókler űzi fordított bűvészmutatványait. Kezében trágya lesz a márvány, az arany gördülő kavics. Fölötte a verőfény, csiganyálkás köddé komorul.” Ami Szepesinél a Zónaidő, ugyanaz Petrinél a pillanat csengetése, Bertóknál a „világos” világossága „megint”. A visszagördülés előttiség metafizikája, amikor („midőn”) a nagy sötétség után egy csengetésnyi időre még „tiszta volt az ég”, ám amire a vers leíródik, addigra Horatio maga mögött a holtakkal, mély lélegzetet vesz, és a mohó, a sisakos Fortinbras szavára („E tartományhoz, úgy rémlik, jogom van: / Most alkalom hí föllépnem vele.” ) a pillanat élén megtáncoltatott töprengés után, mint felemelt ujj veti közbe: „Erről magamnak is lesz egy szavam.” És tudjuk, ez több, mint Hamlet történetének elbeszélése. Miért? Mi az az egy szó? Itt térek vissza a Szilénosz-gyakorlatokhoz. 2. Hévízi Ottó esszéje ott kezd megragyogni, ahol elkanyarodik annyi Hamlet- elemzéstől. Arról beszél: Hamlet illúziója, hogy a bűnnel terhes struktúrával az igazság képviselőjeként való szembefordulás aránytalanul nehéz feladatában teljessé tehető a szabadságunk, teljessé tehető „az ítélőképesség arányvesztése, eltorzulása nélkül”; arról beszél továbbá, hogy amikor „látnia kell Fortinbras seregét, a becsvágyó hadvezér bornírt önérzetének húszezer leendő áldozatát”, megsejti, hogy maga is „foglya” valaminek, „rablázadása” mögött saját lázadásának rabságát. És Horatio tanúja ennek. Ezért nem Hamlet „igaz ügyéről” akar majd beszámolni, hanem „ármány és vétség” egész világáról, magáról a kizökkent időről. Tudja, hogy „Hamletet nem «igazsága» igazolja, hanem maga a történet, az igazság démonikus alászállásának és elrejtőzésének története...” De ha a „kizökkent idő” folyamatos idő (tenném hozzá a kérdést), akkor ugyan kinek 69
