Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 9. szám - 200 éve született Széchenyi István - Lukácsy Sándor: Széchenyi és Vörösmarty

Mi dús a föld, s emberkezek még Dússabbá teszik azt,

És mégis szerte dúl az ínség S rút szolgaság nyomaszt, így kell-e lenni? vagy ha nem,

Mért olly idős e gyötrelem?

(Az emberek)

„ . .. szolgáljuk a legfőbb Jót azáltal, hogy teremtvényét, az embert, akármily alacsony helyzetben lépett volna is ez élet színére, olly magasra emeljük, mint azt tulajdoni s erényi engedik. S ha a régiek elégedésteli néztek múlt napjaik sorára vissza, mert szent földön folyt vala vérök, ne kételkedjünk: mi még nyugodtabban s édenibb érzésekkel fogjuk akármilly zivatarok közt is élni azon édes pillanatinkat, mellyeket magunknak azáltal készítünk, ha elszánt bajnoki felemelkedéssel, s ha kell, sajátunk vesztével, sőt sziv-vérünkkel is víjuk ki minden hontársinknak az emberiség jusait.”

(Stadium, 3. számozatlan lap)

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.

Ha azt kivittük a mély sülyedésböl,

S a szellemharcok tiszta súgaránál Ollyan magasra tettük, mint lehet,

Mondhatjuk, térvén őseink porához:

Köszönjük élet! áldomásidat,

Ez jó mulatság, férfi munka volt.

(Gondolatok a könyvtárban)

Ezek a példák arról győznek meg, hogy Széchenyi és Vörösmarty gondolatait termékeny interferencia kötötte tartósan össze. Föltárásával a filológia megtette kötelességét, itt megállhat.

A történetnek azonban még nincs vége.

* * *

Mikor találkozott utoljára Széchenyi és Vörösmarty, nem tudjuk. Döbling foglya és Baracska lakója nagyon távol került egymástól. A szellemi interferencia azonban éritkezé- sek és újabb olvasmányélmények nélkül is fennmaradt közöttük.

Vörösmarty legkülönösebb költeménye, a Rom, úgy látszik, megragadta Széchenyi képzeletét. A népszerűséghajhászokról szólva már A kelet népe írásakor az eszébe jutott: „nem használták-e a sokaság ittas felhevülését inkább saját énes célúk elérésére, vagy a rom-istennek áldozatára, mintsem a köz, az állandó jónak őszinte eszközlésére.” (89) Döblingben újra meg újra Vörösmarty mitikus alakjával viaskodott. „Ma indulok pokolba! Én vagyok azon ármány fia, ki bűneim súlya miatt már 1811-ben elkárhozva mint ördög szolgája betű szerint eladtam a magyart a rom istenének. [...] A rom istene, az ármány győzött a jóság felett...” És újabb Vörösmarty-allúziókkal folytatja: „Én, a dicső Széchenyi Ferenc fia és Festetich György unokaöccse! Én tettem ezt! Vörösmarty A hontalanban, Szózatban és Élő szoborban — ki én vagyok — előre sejdíté nemzetünk sorsát...”

1850-ben járunk. Ez időtt Vörösmarty csak egy verset írt, az Előszót. A kritikai kiadás, kérdőjellel, 1850—51 telére datálja. Mondhatunk pontosabbat. A Hölgyfutár 1850. november 13-i számában szerkesztői üzenet jelent meg: „Vörösmartynak. A küldeményt köszönjük. A megbízásnak iparkodunk megfelelni, de eddig még nem sikerült.” Mi más lehetett a küldemény, mint vers, az Előszó; a sikertelenség oka pedig mi más, mint a cenzúra?

57