Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - 200 éve született Széchenyi István - Lukácsy Sándor: Széchenyi és Vörösmarty
mellett kardoskodott. De téved az, aki — mint Gyulai Pál — elvitatja Vörösmartytól a „politikai mélyebb tanulmány”-t. A költő hozzáértően szólt a közteherviselés, a törvény előtti egyenlőség, a katonaállítás és a köznevelés kérdéseiről is, mindannyiszor bíráló elemzéssel taglalva Széchenyi nézeteit. Cikkét végül őszinte tiszteletadással fejezte be: „Kövessük őt [...], ha bírjuk, abban, miben feddhetetlen: örökké munkás s minden áldozatra kész hazafiságában.” Ugyanezt a gondolatot fogalmazta meg 1841 tavaszán Tretter Györgyről írt epigrammájában: Széchenyiről szólói, elkárhoztatva „világát”, Mellyre az éj kiderült s kezd vala látni a vak, Mellyre megindúlt a rég pangó vér ereinkben, S a haza szive felélt százados álom után. A haza hű fia ő, nem fog süllyedni, ne féltsed: Nagy munkájának bére a nemzeti üdv. Vörösmarty, érthető okból, álnévvel (Hazay Gábor aláírással) tette közzé bírálatát, és Széchenyi valószínűleg nem is tudta meg, ki volt a szerző. Útjaik, ennek ellenére, ettől kezdve elváltak egymástól. Széchenyi úgy érezte, hogy Vörösmarty és akadémiai köre kinőtt irányító keze alól. Ingerelte, hogy a költő arisztokrataellenes hangot ütött meg A kelet népe bírálatában, ugyanezt kifogásolta az Athenaeumbzn. Vörösmarty Marót bánjától már korábban lesújtó véleményt jegyzett naplójába („eine miserable, erbärmliche Composition”), de ez még csak egy műnek szólt; később a költő személyét sem kímélte, amikor a néki szánt házassági segély ötletén gúnyolódott. Vörösmarty mindvégig megőrizte a tiszteletet a nagy hazafi iránt, s néki ajándékozta a Gondolatok a könyvtárban kéziratát, de a politikában egyre messzebb sodródtak egymástól. Erről tanúskodik a napló 1847. március 31-ei megjegyzése, a forradalom előtt az utolsó, mely Vörösmarty nevét emliti: „Most már frenesisbe megyen át a politikai düh. Vörösmarty, Bajza etc. mind ellenzéki körben. Lepálinkázzák magukat!” 1848. március 5-én Tasner Antalhoz írt levelében megismétli elkeseredett véleményét: „az Akadémia, Vörösmarty, Bajza etc. etc. úgysem egyéb, mint egy revolutionarius club. Ha tudtam szentelni 60 m. forintot ezen intézetre, érzek elég erőt magamban azt vissza is venni...” * * * „ ... semmi sem hatott reá [ti. Vörösmartyra] oly mélyen, mint Széchenyi munkái, melyeket éppen oly rendkívüli érdekkel olvasott, mint Széchenyi az ő költeményeit” — írta Gyulai Pál a két nagy egyéniség szellemi viszonyáról. A mondat második feléhez némi kétség fér. A jelek szerint Széchenyit aligha Vörösmarty teljes költészete, inkább csak néhány verse foglalkoztatta. Legfőképpen a Szózat. A nemzethalál rémképe Vörösmarty előtt már korán megjelent, de az elsirató népek víziójára talán Széchenyi ihlette. „ ... mi mint magyarok egykori sírhantunk fölött soha ne érdemeljünk-e a később élendő nagy nemzetek emlékezetében néhai nagyságunknak egy érdem-emlékét is?” (Stadium, 6. lap) Széchenyi önnön gondolatainak nyomára ismerhetett a .Szózatban, és nem csoda, hogy a vers házi szavalati darab lett családjában. „Es essen bei mir Vörösmarty etc. Crescence sagt Szózat auf...” — írta naplójába 1838. február 25-én. Ugyanebben az évben jelent meg Néhány szó a lóverseny körül című könyve. Itt háromszor is idézi a Szózatot. „ ... egy nagy ünnepi harangot kellene meghúzni, hadd hallaná valahára az ország minden tehetősb lakosa lelke legmélyebb fenekéig e hangokat: «Légy hazádnak híve ...»” (175. lap.) „ ... mondjuk el [.. .] naponként s véssük mélyen szívünkbe Vörösmarty «Szózat»-át, e gyönyörű lélek-szüleményt...” (187) „Saját javaslatom, ha 53
