Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 9. szám - 200 éve született Széchenyi István - Hanák Tibor: Kor- és világkép (Széchenyi István szellemi portréjához)

életkorokhoz hasonlítja.50 A síkság a maga dús növényzetével fiatalos benyomást tesz rá, míg az Alpokat „tiszteletreméltó véneknek” látja. Ezeket a hasonlatokat később átvetítette az egyes nemzetek történelmére. Nagy hatással voltak rá Herder, Rousseau, Voltaire fejtegetései, de legfőként Germaine de Staél De V Allemagne (1810) című munkája, melyben a tökéletesedés eszméje (a perfektibilitás) nagy szerepet játszik. Eszerint a nemzetek állandóan előre-fölfelé haladnak, de egymáshoz viszonyítva fokozatokat értek el a fejlődésben. Az egyik messzire előrehaladott, a legjobb férfikorba került, mint az angolok, míg mások — mint a németek — fiatalos frissességgel a fejlődés elején tartanak. Széchenyi is megkísérelte saját utazási tapasztalatai és olvasmányai alapján besorolni az egyes nemzeteket az organikus fejlődés sémájába. Hamarosan észrevette, hogy nem lehet szó kizárólag csak állandó felemelkedésről, azaz szüntelen tökéletesedésről, vagyis nem lehet minden elmaradottságot kezdetlegességnek, fejletlen gyerekkornak felfogni, melyből a felemelkedés következik. Az antik kultúra a bizonyítéka, hogy a hanyatlással és pusztulással is számolni kell. A Mme Staéltől átvett „perfektibilitás” optimista eszméjéhez szinte magától értetődően hozzáfűzi az öregedés és a halál lehetőségét vagy szükségszerűségét. A nemzet „szép lassacskán egyszer csak elérkezik a kamaszkorba, — innen kerül az életbe, onnan a kiteljesedésre, vagy a pusztulásra”.51 A különbség az emberi élet és a nemzetek között szerinte csak annyi, hogy a nemzet élete évezredekig, életszakaszai évszázadokig tartanak. Egy másik följegyzésében mintha törvényszerűnek tételezné fel a fejlődést, de a visszafejlődést, illetve a hanyatlást is: „Egy nemzet éppen úgy keletkezik, ahogyan a gyerek születik: áthalad a serdülő, az ifjú-, a férfi-, az aggkoron és elsorvad végezetül.”52

Ezeket a hasonlatokat többször megismétli, variálja és néhol értelemmódosító kiegészítéseket fűz hozzájuk. Érezte, hogy az organikus elképzelést mégsem lehet problémátlanul ráhúzni a társadalomra, mert míg a biológiai egység, az élő szervezet a halálban „létezni mindenestül megszűnik” („porhüvelyét férgek eszik meg”), ezzel szemben a nemzet „földi maradványa” „még sokáig tovább tengődik”.53 „Bálványa”, Vittorio Alfieri54 nyomán „halott”, illetőleg „meghalt” országnak nevezi Itáliát, melynek régi népe eltűnt, nyelve csaknek teljesen meghalt. Széchenyi nem sokat törődik azzal, hogy egyszer országról, máskor nemzetről ír, noha egyáltalán nem hanyagolható el a kettő közötti különbség, ha akár fejlődésükről, akár halálukról beszélünk. Még problematikusabb, hogy fogalmazása alapján a nemzetek halálát mégsem egészen halálnak kell felfognunk, hanem csak sokáig tartó „tengődésnek”. Halál, mely nem halál. Ha Itália nyelve csaknem teljesen meghalt, akkor a nyelvhalálnak úgy látszik olyan fokozatai vannak, melyek életjelenségekkel rendelkeznek, valamilyen formában életet jelentenek. Ilyen értelmi módositások láthatólag szétfeszítik mind az állandó tökéletesedés, mind az organikus társadalom eszméjét. Széchenyi úgy gondolja, hogy a biomorf elképzelés szellemében jár el, mikor az egészség és betegség (a számára nem új) mozzanatát, a kettő megkülönböztetését viszi be szemléletébe. Amint a test, a nemzet (az ország, az állam) is lehet egészséges vagy beteg. Szerinte egészséges a szervezet, ha „minden nedv keringése szabályosan halad”. Hasonlóképp az országban „feszélyezettség nélkül” kell folynia a kereskedelemnek és más „szükséges sürgés-forgásnak”.55 A betegséget elsősorban „keringési” és más funkcionális zavarnak tartja mind a test, mind a társadalom, illetőleg ország életében, pl. ha a gazdasági életben a „fáradságosan nyert termények” tönkremennek, s nem jutnak el a (külföldi) vevőhöz.

Bár az egészség és betegség jelensége valóban beleillik az organikus szemléletbe, átvetí- tése a társadalom életére legalábbis megnehezíti a születéstől a virágzáson át a halálig tartó „életlépcsők” elképzelését. „Keringési” és más funkcionális zavarok, „betegségek” ugyanis minden életszakaszban, a fiatalkorban is felléphetnek, helyesebben nem tekinthetők az öregedés (hanyatlás) egyértelmű jelének. Az természetesen érthető, hogy miért van szükség a társadalmi fejlődéselmélet ilyen értelmű bővítésére. Ha ui. bizonyos jelenségeket betegségnek minősítünk, nem szükséges ezek alapján egy korábban mondjuk fiatalnak nevezett nemzetet áttenni az öregek korosztályába. Csak persze ilyen módon még nagyobb szerepet és terepet kap az önkényesség. Hát ha még hozzávesszük, hogy Széchenyi

46