Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Orosz László: Grezsa Ferenc (1932-1991)
Gr ez s a Ferenc (1932—1991) Az élet megszokott rendje szerint a tanitvány emlékezik elhunyt tanárára. Az évek óta tartó kegyetlen betegség, amely nem egészen ötvenkilenc évesen elragadta Grezsa Ferencet, megfordította a természetes sorrendet. 1948-tól 1950-ig, hetedik és nyolcadik gimnazista korában osztályfőnöke, magyar- és latintanára voltam az akkor éppen államiként működő kecskeméti piarista gimnáziumban. Kitűnő fölkészültségű osztály kiemelkedő képességű tanulója volt. Az egyetemre mégis csak két évi várakozás után sikerült bejutnia, az akkortájt életbe lépett származás szerinti válogatás miatt. A szegedi egyetemen azután fölfigyeltek a képességeire, bevonták a Juhász Gyula kritikai kiadás szerkesztésébe, de nem biztosíthatták számára a tudományos pályán való elindulás lehetőségét. 1975-ig a hódmezővásárhelyi gimnázium tanára, majd igazgatója volt, azután került a szegedi tanárképző főiskolára, s csak 1984-ben az egyetemre. Juhász Gyuláról írt dolgozatok után 1979-ben jelent meg Németh László vásárhelyi korszaka című könyve; követte ezt 1985-ben Németh László háborús korszaka, majd 1990-ben Németh László Tanú-korszaka. Az időben visszafelé haladó három kötetben összeállt a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb alkotójának pályaképe. Az 40-es évek végén Németh Lászlót többnyire támadták vagy elhallgatták. Grezsa Ferenc azonban többször is emlékezett arra, hogy már kecskeméti gimnazistaként kezébe kapta a műveit, s a „lelkesítő kamaszkori élmény” terebélyesedett tovább Vásárhelyen, ahol abba a környezetbe került, amelyben néhány évvel korábban Németh László élt. Élet, egyéniség, mű egysége egyre teljesebben és hitelesebben bontakozott ki előtte, szinte rákényszerítve arra, hogy élményét és tudását írásba foglalja, jó pedagógusként minél többekkel megossza. A marxista kritika Németh László írói nagyságára fogékony képviselői is szembeállították a regény- és drámaírót a tanulmányok szerzőjével. „Németh László, a művész, maga cáfolja meg önmagát, a tanulmányírót” — fogalmazta meg élesen ezt a nézetet Király István még 1946-ban. Grezsa Ferenc alapvetően másként ítélt. Németh László életművét szerves egységnek látta, s ebben a gondolkodó vezető szerepét hangsúlyozta: „Németh László a gondolkodói jelenlétet nemcsak egyetlen műfajban — a tanulmányban — valósítja meg, hanem a szépirodalomban is.” Ebből az alapvető felismerésből, ennek következetes szem előtt tartásával találhatta meg a valóságos összefüggéseket Németh László hatalmas életművében. Egy 1988-ban vele készített interjúban Grezsa Ferenc azt vallotta, hogy az irodalomtörténet és a kritika határterületén igyekszik dolgozni, legigazabb kritikának pedig a kommentárt, a jelennek szóló reflexiók közreadását tartja. E törekvés jegyében írt Illyés Gyuláról, Csoóri Sándorról, Pilinszky Jánosról, Sütő Andrásról, Kányádi Sándorról, Gion Nándorról, Dobos Lászlóról s a kortárs irodalom több más alkotójáról és jelenségéről is. Számos tanulmánya, kritikája jelent meg a Forrásban, többször tartott Kecskeméten előadást, talán a legutolsók egyikét is itt mondta el a múlt év őszén. Tanítványai — középiskolások, főiskolások, egyetemisták — mint magával ragadó tanárra emlékeznek rá. A Kincskereső szerkesztőjeként a nála fiatalabbakkal is volt kapcsolata. Irodalomtörténet-írásunk egyik legnagyobb mestere, Horváth János még az 1910-es évek elején ezekkel a kérdésekkel figyelmeztette a szakma művelőit feladatukra: „Van-e tudományág, mely ősibb és természetesebb joggal kívánhatna szerteáramlani a nemzeti műveltség nagy közösségébe, mint a mienk? Van-e szaktudomány, melynek örököltebb, állandóbb kötelessége volna gondoskodnia a szerteáramlásról, mint az, amelynek szolgálatába mi szegődtünk?” Grezsa Ferenc fájdalmasan rövid pályáján maradandó eredménnyel dolgozott a Horváth Jánostól megfogalmazott igény szellemében. Orosz László 96
