Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Géczi János: A valóság és eltüntetése az autonóm művészi fotográfiában
taktilis élmények kiváltása, az ezoterikus megnyilvánulásokon kívül esztétikai értelemben mérhető eredményekre nem vezetett. A kapcsolatrendszerek külön-külön is jellemzőek néha egy alkotóra, vagy alkotói korszakra. Utalva fotográfusainkra, náluk is kimutatható ilyen, bár többségüknél mint felszíni jelenség, mint például a sokféle módon alkotni tudó, ennek ellenére a veszélyeket kikerülni képtelen Szilágyi Lenkénél. Ahogy Hajas Tibor—Vető János munkásságának hátterében is húzódik egy vékony erű szocio-dokumentalizmus, sajátos fennhangot adva ezzel szélsőségesen manipulált műveiknek (amelyek csupán lenyomata a fotó, hiszen megnyilvánulása mindenkor a performance volt), úgy megtalálható például Szerencsésnél a festőiség, a fehérre-feketére hívott képek lelágyítása. Mint várható, az érzékelhető valóság minden formájától elszármaztatott jelek együttesen szeretnek megjelenni, s a pillanatban eggyé állni (Kerekes Gábor: Hal című sok jelentésű képe, vagy Hajas Tibor—Vető János Torreádorjai): akkor tudnak elementáris értékűek lenni, amikor nem valami helyett tűnnek elő, hanem önazonosságukban. Nem hanyagolható el, hogy a „fotográfiai manipulációval” kísérletezők az utóbbi időben kevésbé foglalkoznak a művészetekből átvihető jelek fényképbe való beilleszkedésével, a határ- területek csak egyszer feltérképezhető milyenségével. Fontosnak tűnik számukra a tudományos és a köznapi nyelvek ikonjainak, indexeinek és szimbólumainak felhasználása, vagy az azokra való érzéki utalás. A hagyományos fotográfuskonvencióval való szakítás következményei (a korábban fényképidegen jelek megjelenése) leginkább gesztusértékűek. S a gesztusnak kijáró ambivalenciával vizsgálják. Holott a gesztus a fotót inkább közelíti a képzőművészethez, a filmhez és a videóhoz, mint azt a szekvenciákról hihettük. A gesztus központi értékteremtőként való elfogadása (erre épül Hajas Tibor egész életműve) hitelesítheti a fényképet létrehozó személyiséget — míg a nem gesztuális alkotóknál a fotómű a hitelesítő! —, és a szóbeli-írásbeli megnyilvánulásoknak a fotográfiához kapcsolódási jogát (no meg beláthatatlan teret nyújt a gyakori, személyiségekkel nem rendelkező műkedvelők mindent letaroló dilettantizmusához). Ha a gesztus megnöveli a hiba létrehozásának lehetőségeit, azaz véletlen szerepét, ismerős ellenérzéseket vált ki a mű a befogadóktól. Pedig a hibalehetőség, pláne a tervezett, segítheti a sajátos érték létrehozását: a műalkotásnak nem csupán szervült részét adhatja, hanem akár a központi magvát. De megjegyzendő, hogy a hiba egyszeri és egyedi megjelenésű. A sorozatban létrehozott hiba már nem az a hiba, amelyben megjelenhet a bemutatott világ „mögöttese”. A gesztusból következő szabálytalanságban megmutatkozó harmonikus vagy izgató egyediségre, s ez egyediségben megbújó általános töredékeinek föllelésére következetesen csupán Jokesz Antal törekszik. Nála megmutatható az, hogy a fotográfiában elrejtett hiba (amely a lehetőségében megtervezett) központi rendezővé alakult, és másodlagos fontosságú az, hogy a létrejött mű megjelenésében valamennyire még mindig visszaüt mozgóképi- ségekre, vagy képzőművészeti jelekre. Vagy éppen ezektől függetlenül — mint a másik véglet — láthatóvá válik, hogy nem a felvétel, a megteremtődött új valóság az érdekes, hanem az az akció, amelynek a fotó csak a másolata. (Erre a válogatásban Jokesztől nincs szemelvény. De kitűnően megoldott példa Flesch Bálint Csendélete, vagy a kiváló Kovács Attila Különös reggel No 2 és No 3-ja. Szempontunk szerint határhelyzet, de abban is nagyszerű a már említett Kerekes-fotó, a Hal. S hogy mennyi a buktató, azt mutatja a Horváth Bálint Fotó-ja és Timár Fájdalom-matrix-z.) Nyilvánvaló, hogy végül is majdnem mindegy, hogy az alkotó szociográfiai vagy képzőművészeti hatásokkal dolgozik (azon szükségképpen meglévő alapállás megléte mellett, hogy az előző inkább etikai, míg az utóbbi esztétikai elkötelezettség jegyét jelzi): hiszen ha eszközének tekinti az eljárást, amely a személyiség megnyilvánulásaként kap szerepet, akkor annak eszközmivolta háttérbe tolódik. A kötet személyiségjegyeket felmutató alkotói (Cseri László, Flesch Bálint, Hajas Tibor, Jokesz Antal, Kálmándy Ferenc, Kerekes Gábor, Kovács Attila, Szerencsés János, Szilágyi Lenke, Török László és Vető János) általában a gesztus, a tervezett véletlen és a „megterve87
