Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - „Itt benn mindenki ártatlan” (Dr. Merza Józseffel beszélget Csapody Tamás)

gem közölte vele a tényállást, csak ennyit mondott „Akkor most elég sok baja van magának.” — s ezzel lezárta az ügyet. Voltak ilyen párttagok is.

A fiaim majd elmondják a maguk történetét. Itt róluk csak annyit, hogy szerintem az engem jó év múlva követő Jocónak elég fontos szerepe lehetett abban, hogy meginduljon a Bokor fiatal szolgálatmegtagadóinak sora. Ő azonban csendes gyerek, csendesen is ülte le a maga másfél évét a Kozma utcában, nincs előtérben. István függetlenül döntött, lelkiismerete szerint, hogy elmegy katonának. A lelkiismeret a legfőbb törvény. Az rosszul esett, hogy a katonai bíróság az Akadémia elnökét használta fel arra, hogy megfenyegessen a következő gyerek szolgálatmegtagadásának esetére, de ez nem befolyásolta a történteket. Jobb lelkiismeretesnek lenni, mint álságot mutatni.

Az elmúlt tíz évben nagyjából harmincán jártuk végig az utat az elméleti meggyőződéstől a bebörtönzésig. Nem nagy szám ez, dehát a közösségünk sem nagy. Tegyük még azt is hozzá, hogy egyházunk nem támogatott minket, ellenkezőleg, mindent megtett azért, hogy erkölcsi súlyát bevesse nézeteink elítélésére. Lékai bíboros nyilvános prédikációiban csakúgy mint magánbeszélgetéseikben támadta felfogásunkat. Az akkor veszprémi püspök Paskai László által 1979-ben készített belső referátum sem tükrözte a világegyház felfogását, így nem csoda, hogy 1988 tavaszáig ő is hallgatott. Nehéz is lett volna mást tenniük püspökeinknek, hiszen a Miklós Imre által vezetett Állami Egyházügyi Hivatal könyörtelen volt e tekintetben és akarva-nem akarva — ezt csak ők tudják — kipréselte belőlük az 1986. október 23-án közzétett nyilatkozatot, amely anakronizmusával és egyoldalúságával egyházunk szégyene. Bezárt barátaink még lelki vigaszt sem kaphattak, hiszen papjaink nem látogathatták őket, szentírást pedig nem kaphattak kezükbe, hiszen számukra a szentírás azt jelentette, amit a gyilkosnak a kés: azzal valósították meg a „bűncselekményt”. Sokan nem is gondolnák, ezért kell elmondani, hogy maga Lékai bíboros utasította el két barátunk feleségének kérését, amikor egy kihallgatáson segítségét kérték abban, hogy férjük szentírást kaphasson. Nem véletlen, hogy sok barátunk számára az ilyesfajta botrányok jelentették a fő próbatételt, nem pedig az egyébként tűrhető börtönélet. Hagyjuk azonban ezt a keserű időszakot másoknak, akik majd gondosan feldolgozzák a történteket, s levonják a tanulságokat. Örüljünk annak, hogy voltak más barátaink, akik e nehéz időben mellénk álltak. A Beszélő szerkesztőitől kezdve a Kiszely Károly ügyét is képviselő Holczer Tiborig hosszú az igen gyakran nem is vallásos rokonszenvezők sora, akik ötletekkel, támogató nyilatkozatokkal álltak mellénk. Jó volt tudni, hogy külföldi állampolgárok is fáradoznak a bebörtönzöttek érdekében akár úgy is, hogy megfigyelőként részt vesznek a bírósági tárgyalásokon.

Amikor 1987 novemberében a Kelet—Nyugat Párbeszéd Hálózat budapesti találkozóján a hazai ellenzék egy része programjába vette a lelkiismereti tiltakozás elismertetését, még nem hittük, hogy pár hónap múlva maga a kormányzat fog azonnal és engedékenyen rábólintani Paskai Lászlónak egyes katolikus fiatalok lelkiismereti problémáiról szóló bejelentésére. Ma már jól látjuk, hogy ’87 végére megbukott a Kádár-rendszer, s az új irányítás színképébe beleillett, sőt jól is jött az emberi jogok elismerése. A törvényalkotás persze nem ment máról holnapra. Annak ellenére, hogy a különféle alternatív szervezetek is támogatták a polgári szolgálat bevezetését, nemzetközi találkozókon beszéltük meg a részleteket, még az Országos Béketanács is megelevenedett e tárgyban, több mint egy év telt el, amíg az új törvény megszületett. Megpróbáltuk siettetni a Parlamentet ez ügyben, hiszen nem volt mindegy, hogy barátaink benn ülnek, vagy szabadlábra kerülnek. Ezért ’88 októberében a Bokor, más szervezetek támogatásával is, tüntetést hozott össze a Parlament elé. Szerencsére a büntetés-végrehajtás is belátta a helyzet esetlenségét, s ezért a korábban nem alkalmazott kedvezménnyel elkezdte kiengedni a szolgálatmegtagadókat, úgy, hogy egy utolsó általános elbocsátás után, ’89 márciusára már senki sem maradt benn. Közben a bíróság is csak felfüggesztett ítéleteket hozott, s így az utolsó szolgálatmegtagadók szabadlábon várhatták a polgári szolgálat bevezetését.

A nyár vége igazolta azt a sejtésünket, hogy nem lesz nagy a polgári szolgálatot vállalók száma. Valóban, a novemberi vizsgálóbizottságok elé csak kb. 600 személy állott, s ezek

71