Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - „Itt benn mindenki ártatlan” (Dr. Merza Józseffel beszélget Csapody Tamás)

tosok, Bort megjárt lágerlakók. Volt, aki Recsken ült, másvalaki a Szovjetunióban. Tudták, hogy az ember élete rossz időkben igen keveset számít. Az Akadémia vezetése is udvarias volt, hiszen régóta ismertek, dolgoztam is nekik. Azonban bármennyire is megértők voltak, a kutatói állásból ki kellett tenni. Az Akadémia becsületére válik viszont, hogy meghagyták a kandidátusi fokozatomat és a vele járó anyagi pótlékot.

A munkahelyemről papíron elbocsátottak a szolgálat megtagadásának napjától, de kijövetelem után szerződéssel alkalmaztak 1980 végéig, hogy állást tudjak szerezni magamnak. Éppen ilyen ügyben mozgolódtam, amikor kompromisszumot ajánlottak: maradjak könyvtáros az intézetben. Nekem is jó, mert nem kell a bizonytalanba mennem, nekik is, mert lesz egy matematikus végzettségű ember a könyvtárosok között. Elfogadtam, mert azt gondoltam: így is lehet a matematikát szolgálni.

Amikor beosztottak a könyvtárba, a fizetésem több lett pár száz forinttal, mivel a nyelvpótlékot magasabb százalékkal fizetik az adminisztratív státusban lévőknek. A könyvtár akkori vezetője, Reök Zsuzsa, okos, szakmáját szerető és tudó ember volt. Megtanultam tőle a könyvtárosi mesterség alapvető tudnivalóit, a többi már ráragad az emberre a munka során.

Eltelt egy év a második törvényességi óvás elutasítása után. 1981 tavaszán felszólítást kaptam a korábban elvett katonakönyvem átvételére. Bementem a Dózsa György úti kiegészítő parancsnokságra, s megkérdeztem: mit akarnak. Itt a katonakönyv, vegyem át. Megnéztem a könyvet, be van-e írva, hogy megtagadtam a szolgálatot, s ezért elítéltek. Azt nem szokták beírni — mondta a tisztviselőnő. Akkor nem veszem át a könyvet — válaszoltam én. Kisebb vita alakult ki. Adjanak egy darab papírt — mondtam —, mert nyilatkozni akarok. Nem kell semmi papír, semmi nyilatkozat. De én azt akarok írni. — Szerencsére meghallotta a veszekedést egy másik ablaknál lévő férfi alkalmazott, odajött, s látva makacsságomat azt mondta, hogy a fene egye meg, adjanak egy papírt nekem. így papírhoz jutottam, nyilatkoztam, beadtam a művemet az ablakon és könyv nélkül hazamentem. Feljelentettek. Tóth István őrnagy kihallgatott a Fő utcában. Közölte, hogy ilyen eset még nem volt, hogy valaki visszaadja a katonakönyvét, nincs is rá paragrafus. Mondtam, hogy nagyon sajnálom, de most ez történik. A regisztráció alól nem lehet kibújni — így ő. Nem is akarok kibújni az alól, ami alól nem lehet, én csak attól akarok megszabadulni, hogy katonakönyv legyen a zsebemben. Az álláspontok tisztázása után hosszasan elbeszélgettünk az egyházi reformmozgalomról, a Szentatya konzervativizmusáról. Tóth István olvasott ember volt, ismerte a friss irodalmat a Világosságból és egyéb folyóiratokból. Még a debreceni diákéveiről is szó esett, mivel több tanárát ismertem. Ezután felvette a vizsgáló ügyészhez illő keménységet, elkészítette a jegyzőkönyvet. Kész? — kérdeztem. Igen — mondta ő —, mehet haza. Pedig a zsebembe tettem egy fogkefét— humorizáltam. Nálunk nem így megy a dolog — válaszolta és elbocsátott. Valóban, 1981-ben már más volt az eljárás.

Balogh János bíró úr tanácsa tízezer forintot sózott rám ezért az akcióért. A tárgyalás előtt gondolkodtam, mit tegyek, mert úgy látszott, hogy a végén már az én pénzemből fog fennállni a hadsereg. Úgy döntöttem, hogy tízezer forintig elmegyek, ha több lesz, inkább leülöm. Ennyi pénzt elbírt a lelkiismeretem. Lehet vitatni ezt a döntést, dehát nekem az ülésnél fontosabb volt, hogy legyen, aki iskolába viszi a gyereket, hiszen tudod, hogy a feleségem is dolgozott. Bejött a tippem, fizettem. Azt még el kell mondanom, hogy tárgyalás előtt újból el kellett mennem pszichiátriai vizsgálatra. Egyszer a Fő utcában beszélgettek el velem, majd ki kellett mennem a Hazai Fésüsfonó soroksári úti kultúrtermébe, ahol egy sorozóbizottság orvosa tette rá a végső pontot a teljes alkalmatlanságról szóló látleletre.

Ha már a dolgozó feleségemről esett szó, hadd említsem meg Nemesi Tivadar nevét, aki a Mártonhegyi úti iskola igazgatója volt az iskola indulása óta. Kemény, erőshangú ember, aki kordában tudta tartani diákjait, tanárait egyaránt. Alaposan megkeserithette volna a feleségem életét, ki is tehette volna az iskolából. Amikor azonban ’79-ben felesé70