Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő - 5. „Szerepek, kacatok. Ledobni a maszkokat!”)
ismételte az évtizedekkel korábbi szöveget, mint a továbbra is érvényes archaiku- mot. Ő már túlról énekel, gondoltam, ő már átkelt, és onnan beszél, ahol a lehetőség (mint fény) csak a helyzet észlelésének világosságában van jelen. Májusi hír a napisajtóból Kápolna és keleti masszázs címen: „Van már kápolnás szállodánk is: Zamárdiban a Família, amit tegnap Habsburg Ottó nyitott meg, miután Tihanyban emléktáblát helyeztek el az apátságban, ahol szülei az utolsó éjszakájukat töltötték Magyarországon. A kápolnát magas rangú egyházi személyiségek szentelték föl, rövid ökumenikus istentiszteleten. Az 52 szobás Família egy éjszakára háromszáz márkába kerül. Ebben az összegben nem foglaltatnak benne a szolgáltatások árai. Például Voith Ági Lótusz betéti társulásának Tajvanból érkező tagjai keleti masszázsban részesítik a jelentkező vendégeket.” A Nagy Imre-temetés súlyos, feszült, köznapi aktusaival természetes ellentétben volt a Mindszenty-temetés fölszabadult pompája. Engem leginkább az foglalkoztatott, hogy Mindszenty 1956-os kiszabadítása után mindvégig bizalmatlan maradt Nagy Imrével és kormányával. Amit különben természetesnek kell mondanunk. Mindszenty meggyőződéses legitimista volt és maradt. Azonban nem fokozatokat kell itt keresni; annyira más és más az életük, a szerepük, a hatásuk. Mártírságukban sok közös van, ám művük összebékíthetetlen. Ebben nem érdemes homályt hagyni az új nemzedékek számára. A kormány — hallom rádióban, televízióban, olvasom lapokban — ismeri a kultúra gondjait, de hát az ország közismert gazdasági helyzete ... A legvadabb piaci hatásnak odadobott színházi, irodalmi, filmértékek, a kultúrszemét gátlástalan áradása mögött — ahogy látom — egy pártszerű elkötelezettséggel a nemzeti kultúrát szolgáló igyekvő team. Nem kis ellentmondás. De azért felfejthető. Éppen az eredményes, bár ritka ellenpéldák nyomában járva. Viszont az ellentmondás várható következményeit eléggé világosan foglalja össze Thoma László szociológus: „ a képzettségi és demográfiai mélypont meglehetősen szerencsétlen találkozása 2010 körül várható. Ez nem tudatosult még eléggé a közvéleményben, mert amíg az egyes tárcák, vagy a kulturális élet vezető posztjain zajló személycseréket élénk érdeklődés kíséri, az oktatás és tömegkultúra lényegi kérdéseire (például arra, hogy mit kezdünk a rosszul képzett és kondicionált fiatalok tömegeivel egy új gazdasági szerkezetben) nem figyel senki . . . Fölösleges arról vitatkozni, hogy a felső vagy alsó szintű oktatást kell-e először fejleszteni. Mert a felsőoktatás — a most induló tehetséggondozó magániskolákra és a funkcionális analfabétizmust termelő általános és középiskolákra épülve — eleve nem lehet tömegméretekben színvonalas.” Az automatizmus működésének következményei, például a színházi életből: a) bíráljuk a polgári fércművek dömpingjét; b) minden koncepcionális végiggondolás nélkül az önfenntartás felé toljuk a színházakat; c) az önfenntartás (általában) nem biztosítható a repertoár elposványosítása nélkül. Összegezve: a nemzeti kultúra értékei védelmének hangoztatása és a nyugati kultúripar termékeinek 52
