Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő - 5. „Szerepek, kacatok. Ledobni a maszkokat!”)

tehát csiszolásra az ékkő? Aki az éppen múlttá váló jelen mélyére pillant, az .. . stb. Milyen kevés az ilyen alászálláshoz képest az észlelés labirintusainak még csak a bejáratánál toporgó, az értelmezést megelőző tapasztalás.

Keresztury Tibor írást kér az Alföld ankétjához. A rövid határidő miatt el kell hárítanom. Szomorúan teszem, mert a probléma a töprengéseim közepébe vág. Hogyan, miért tolódik el ma a napló az esszé felé? Valóban, a napló metamorfózisa irodalmi korszakunk egyik jellegadó vonása. Szociológiai, esztétikai konzekvenciák levonására egyaránt alkalmas a kérdésföltevés. Egész kultúránk szerkezetéről árulkodik. Visszakapcsolhatunk rögvest Marcus Auréliushoz. Vajon miért jelenik meg a feljegyzéseiben olyan kevés a kor eseményeiből? Talán az alázat? Egy filozófus császár ne hivalkodjon azzal, hogy mi mindennek lehetett tanúja státusza jóvoltából? És miért nem jelenik meg az elmélkedésekben szinte semmi az élete eseményeiből? Talán az alázat? Egy filozófus császár ne hivalkodjon azzal, hogy mi minden történik vele?

Bomló korszakok, világalkonyok egyik jellegzetessége a személyesség elhalványulása. Marcus Aurélius császársága a Római Birodalom belső válságának kezdete. Szilágyi János György írja az 1975-ös kiadás utószavában: az iráni és germán népek betörései, pusztító római árvíz, pestisjárvány, „a filozófus császár uralkodásának nagyobbik részét táborban töltötte, ott is halt meg a dunai határok védelméért folyó háborúban . . . Pannóniában a germán markomannok és kvá- dok, illetve a Duna—Tisza közén lakó szarmata jazigok elleni hadjárat alatt írta” az Elmélkedéseket.

Milyen jó volna, ha Göncz Árpád naplót vezetne elnökségének tapasztalatairól, meditációiról. Micsoda méltó írói-honpolgári adományozás lenne ez a soron következő nemzedékek számára.

A mai szellemi élet egyik sűrűsödési pontja az elveszett individuum visszaszerzésének igyekezete. A személyiség mint nézőpont, létfeltétel, erkölcs és szabadság. De nem kizárólag önmagában rögzítendő, hogy egy koralkonyban elvesznek az arcélek. Nem önmagában rögzítendő, hogy a közösségi ideák és személyiségvesztések évtizedei után most erőteljes az individuumkeresés és -védelem, mint az európai kultúrába ágyazott életvitel visszanyerése. A korjellegzetesség, a kettő ellentétéből kicsapó feszültség. A „Ki vagyok én?” létfontossága a „Ki vagyok én?” feleslegességének körülményei között.

Idézzük csak vissza a nyolcvankilences esztendő memoáráradását. (Az „én”, mint központ: Mi minden történt—történik VELEM.) Váratlan (várható?) restaurációnk egyik jele a személyesség eltompulása; érdektelenségünk a kor, mások (önmagunk feleslegességének tudata még önmagunk) számára (is). Elfogulatlanság, távolságtartás, hűvösség — mint bomlástermék. Kontaktushiány, barátsághiány,

48