Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Bogdán László: A szökés (elbeszélés)
se házhoz, se nőhöz. Szabad lenni! Na, őneki, Ninónak ebből lett lassan elege, amikor élete tizenhetedik életévében, már a javítóban, a többi kopasz tökfej között arról kezdett képzelegni, váratlanul, hogy ő fa lesz, gyümölcsfa, vadkörtefa, mert akkor nincsen gond többé, nem kell elmozdulnia egy szeles napsütötte, hol virágba borult, méhek járta, hol meg havas, gyermekródlikkal pettyezett domboldalról, és átélheti végre kedve szerint az évszakok színeváltozásait, kiélvezheti az évszakokat, és róla szakíthat virágot a szerelmes legény, hogy a választottja hajába tűzze, és az ő érett-fanyar körtéinek örvendezhetnek majd az örökké kóborló kamaszok, s esetleg ágaiból vághatnak parittyaágast maguknak. Igen. Akkor máris több élete lesz megint, s egy részéből parittya is lehet majd. Közben az ő ágaira szállhatnak rá az örökké elégedetlenül csörgő tolvaj szarkák és a filozófus varjak. És a verebek is, igen . . . Nem tudta akkor tovább mesélni, mert megérkezett Filcsik, és jelentette, hogy havere, aki idevalósi, sajnos már nem lakik abban a házban, melynek kicsi szobájában tavalyi szökése után néhány napra meghúzhatta magát. Az asszony, aki a dörömbölésre mégis csak lámpát gyújtott és hárászkendőjét fázósan összehúzva magán, kijött, nagyon megijedt, ahogy őt meglátta, és így ő se faggathatta, félt, nehogy felkiabálja a szomszédokat. — Na akkor — mondja majd Ninó derűsen — faljunk valamit, még van egy óra a vonatunkig, azalatt kilenc új tervet is készíthetünk! 3. A feldobott ütők De ez, szökésük után lesz majd, mert jól sejtitek, véreim, megszöknek. De én még nem tartok itt. Én még a vasárnap délelőttöknél tartok. Lányfejek helyett most képzeljetek magatok elé egy hegedűt. Nos, ehhez a hegedűhöz szorítja érzelmesen az arcát Ninó, csalfa szeme lehunyva. Nem csodálom, hogy a lehetséges jelen lévő szerelmei, jó emlékezőtehetséggel megáldott lánypajtásai egyszerűen vesznek meg érte. Ha rájuk nézne, persze, talán veszítene valamit a varázsából. Na azért nem sokat: titkok és kérdések rejtőznek Ninó koromfekete szemében. De nem néz rájuk. Ha néha ki is nyitja szemét, kizárólag nevelőtanárukra néz. Nevelőtanáruk a kopasz és vendéghaját hanyag fensőbbséggel viselő Balambér — Ninó róla költött versikéjét már a verebek is csiripelik akkoriban: Balambér /meghal egy kis kalandér — oldalt ül, kinyitható botszékén. Apjától, egy azóta az Újvilágban elhalálozó gróf hajdani intézőjétől örökölte széket, a századforduló ipari fejlődésének letagadhatatlan mintabizonyítékát, amelyet a jó úr mindenhová magával hurcolhatott, s ha úgy esett, elüldögélhetett rajta pecázás közben is, stadionban is, de akár a mezőn is, hogy közben beosztottjait szigorral ellenőrizhesse, rajtuk tarthassa el-elpilledő, konok szemét. Balambér apja székével gyanakvását is örökölve, ugrásra készen figyeli növendékeit, közben tökmagot rág, időnként nagyokat harákol, egyfolytában köpköd, s a zenével és növendékeivel elégedetlenül, farkasfejű botjával — szintén apai örökség — a pádimentumot megütögeti, figyelmeztetően és vészjóslóan: no, ebből elég! Ilyenkor a nyúlszívű Kázmérka szinte belebújik a nagybőgőbe, Ninó, szemérmes gyöngédséggel simítva végig kedves hangszerén, csodálkozva nyitja ki szemét, míg Filcsik, az örökös rebellis, fuvoláját — oboáját, szaxofonját, furulyáját, mikor mijét — leengedve vadul mered Balambérra. Xavér arcán pedig — miközben hetykén, 10
