Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - Bogdán László: A szökés (elbeszélés)

ablakok sem voltak! Emlékszem egy esős, gyanúsan fénylő nyári délutánra, amikor még csak az emeleti betonpillérek voltak meg (a ház csontváza), álmosan nézegettem azt a nagy hajú fiút, aki, lábait lógatva, a negyedik emeletet jelző betongerendán ült, úgyszólván velem szemben, és gitározott. Mögötte szőke lány állott, a vállába kapaszkodva, és időnként érdeklődve pislogott le a mélységbe. Erre gondolok most, miközben azt írom, hogy a rendező a pavilonban is csinált volna valamit, kedvére való volt a helyszín, s ezzel — noha még percekig hallom a fiú gitárjának mélabús akkordjait: ifjúkorom egyik kedves számát, a felkelő nap házát játssza — be is ugrik végre a régi pavilon, a javítóintézeti zenekar törzshelye. Minden vasárnap itt zenélhettek akkoriban ezek a javítós növendékek, amikor én is, s a rendező is még egyként a nézők, a hallgatóság közé tartoztunk. Azóta ő átkerült az ő oldalukra (azok közé, akik a nézők kegyeiért indulnak harcba, úgyszólván mindenáron ki akarván kényszeríteni a sikert), én pedig itt maradtam ugyan, de elveszítettem ártatlanságomat. Erről nem itt és nem most. Ráérünk.

2. Kopasz zenészek a pavilonban

Na, szóval a pavilon. És a város híres-neves-nevezetes javítóintézetének kopaszra beretvált fejű, lelkesen zenélő növendékei. Ó, azok a vasárnap délelőtti hangversenyek. Filcsik, az apagyilkos az első sorban ült és fuvoláját mélabúval szorította magához, időnként furulyára, szaxofonra, oboára cserélve fel. Xavér, az állomás környéki tolvaj, dobjára mindég élvezettel üt nagyokat, s a puffanásokban félrehajtott fejjel, vigyorogra gyönyörködik, aztán váratlanul heves dobszóló következik, melynek a végén eksztázisában elhajított ütői eltávolodnak tőle, két-három méterre is, a nézők megrettenve lépnek hátra, de mindenki azonnal fel is szusszan, hiszen a csaló ütők villámgyorsan vissza is rándulnak hozzá, az éles fényben nem látszanak a vékony gumiszálak, melyekkel gondosan csuklójához erősíti őket. Kázmérka, a gyújtogató, közös kedvencünk (pedig akkoriban nem is ismerem még a rendezőt; egymástól függetlenül, a spontán módon gyülekező tömegben másutt, más és más megfigyelőposztokról csodáljuk a zenekart) nagybőgője mellett kedvesen törpül el, és keserű mosollyal hatalmas hangszerét meg-megszólaltatja, mint akinek már minden mindegy, mint akinek már mindenről megvan a véleménye. Elszálló cigarettafüst az élet. Sárguló, hulló falevél. Bagatell. Hamu, ami az elszívott cigaretta után marad, s ha ráfújunk, elszáll. Ninó, a lányok kedvence, aki az akkoriban már nagy rendezői felügyelet mellett és IMSZ-védnökséggel tartott elvtársi összejövetelekre is ellóg időnként—, hogy hogyan, az sem az ő titka, én is sokat tudok, egy részét meg is osztom veletek, itt és most, időm van, kedvünk van, mért ne mesélnénk? Tehát Ninó, a szívtolvaj a kerítéssel körbevett otromba sárga épület tetején egyensúlyoz, a tetőről egy melléképület betontetejére ugrik, annak az udvaráról lép ki, leporolja a nadrágját, begombolja zakóját, futni kezd. Az állomási csapnál megvizezi cicerófrizuráját, igyekszik úgy simítani tüskehaját, mint a bélyegekről közismert angol király, csorba fésűjével az illemhely vakuló tükre előtt sokáig dolgozik a választékon, közben elgyönyörködik magában, akkor, vagy talán egy másik, későbbi alkalommal lop egy gyöngyházfényű nyakkendőt is . . . kétes tisztaságú fehér ingén nincsen gomb, ezért a nyakkendő bogja hanyag eleganciával csúszik el, de ez csak Ninó hamvas bájának kétségtelen értékét növeli a rajongásra egyként hajlamos

8