Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Szekér Endre: „Emlékszel a tengerre?” (Jegyzetek Márai olvasása közben)
a tenger sorsa. Szeretné felnyitni az ablakot, hogy „erősebben halljam a tengert.” Megnyugszik, a tengert hallgatja, „otthon” van, álomba merül. Alszik, hallja a tengert. A prousti emlékidézés révén eljutunk a nagyapa dolgozószobájában lévő nagy kagylóig, amelyet ha a fülükhöz illesztettek, „azt mondták, a tenger zúg belőle.” Márai korábbi verseiben, prózakölteményeiben is megjelenik a tenger. Az Ámen című versének soraiban töredezett felkiáltások állnak egymás mellett, főnevek, és a végén egy újabb főnév, határozóval: „A hajnal, madarak, a versek! / Halottak! Köd! A tenger ősszel!” A delfin visszanézett című verse — köteteimmé is vált. A tengeren ringó sajka és a hajós Odüsszeuszt is idézi. „A delfin visszanézett. És a zöld / Vízből felszállt a hal.” Az 1944 —1945-ben írt Verses könyvben is felvillannak Márai kulcsszavai, jelképei. A tizenötödik szakaszban felkiált, „thalatta!”, az álom mélyvizében dereng a só és a jód, kék és zöld színek villannak fel. „Összefolyik a tenger és az álom” — vallja be a költő. Másutt is a tenger hívását érzi, a partokon a Golf-áram „csattogását” hallja. A negyvenkettedik szakaszban a tenger egyszerre válik ősivé és nyit távlatot („ősi dajka ringat”), és az álom és valóság összefonódik: „Szájad égeti ez a sós lehelet.” Aztán későbbi nagy versébe, a Halotti beszédbe is beépül tengerélménye, a távol és a közel, a magyar mesterek és a fájdalmas veszteségek: „A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát, / Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát.” A prózakölteményekben is előkerül a tenger és hatása. A négy évszak című kötetében a nyáron, a tengerről hazatérőkről szól, akik otthon kicsomagolnak, kezükbe veszik a kagylót. így hallják otthon is a távoli tenger zúgását. Aztán nem felejti egy fiatal lány nevetését a tengerparton. Őrzi ezt a pillanatot. Másik írásában pedig ellentétbe állítja a világ kellemes és kellemetlen dolgait: a tenger élményét s a goromba pincéreket. Szintén A négy évszakban vall a tengerről, személyességgel, költői átéléssel: „Álmaimban hallom néha a tengert. Ilyenkor leküzdhetetlen vágyódás fog el, oly mély és fájdalmas honvágy, hogy álmomban kicsordul a könnyem és lecsurog az arcomon. E hajnalokon arra ébredek, hogy szájam szélén valamilyen sós íz tapad meg, mintha — az álom különös valóságában — csakugyan a tengerben mártottam volna meg arcomat.” Itt az álom és a valóság újra összekapcsolódik, a tenger utáni vágy, valamiféle visszaszorít- hatatlan honvágy. Márai figyelmeztet az „álom különös valóságára”, a sós ízre. Hasonlóképpen messzire visz az Elemek című prózakölteménye az előbbi kötetben. Szinte festmény vagy akvarell témája lehetne a szavakban rögzített pillanat: a tengerben egy fiatal lány fürdik, a háttérben lévő sziget és a hegy visszatükröződik a vízen. Egyszerre látja ezt a napon fekve, majd külön-külön megjelennek előtte a korábban együttes kép részei, a természet csaknem elemeire bomlik szét. S közben a tenger visszavezeti az írót, az embert a messzi múltba, csaknem az első ember világot felfedező pillanatáig. A Vasárnapi krónika című kötetében hirtelen majdnem verset ír, a tengerre emlékezve, és hasonlatával a szerelem igézetére, varázsára figyelmeztet — mint a mottóban idéztük —: „Emlékszel a tengerre? A testek örökké emlékeznek a tengerre, mint a szeretők.” És szintén a korábbi korszakához tartozik a Szindbád hazamegy című, különösen személyes, vallomásos erejű regénye, melyben Krúdy és Márai alakja csaknem eggyé válik. Szindbád emlékezik a tengerre, ahova egyszer apja vitte el. Az emlék már jelképpé válik: „kékeszöld végtelenség” igézetét jelenti neki. Az idő változását is érzékelteti: egyszerre benne rejlik az a múltbeli pillanat, amikor a fiumei mólón megpillantotta a tengert. S közben érzi a változatlanságot, hisz a tenger „szent és örök”. A Naplók — Márai középponti jelentőségű műveivé váltak. A világháború utolsó éveit örökíti meg, majd az utána következő éveket, és elkíséri az emigrációba is. Személyes kortörténet, egy lélek története — csaknem költői szubjektivitással, s közben műhelynapló, olvasmányairól készített esszé is egyben. Ebben az időben Márai életében mind nagyobb szerepe lesz a tengermotívumnak: a valóságos tenger „ízlelésétől” a titokzatosságig, az Európa-jelképig. A színhely is kitágul: ír a Földközi-tengerről, a Csendes-óceánról. Megjelenik a tenger Nápolynál, Sorrentónál, Velencénél, a félig „otthonná” váló Posilli- pónál. Felfigyel a tenger ezernyi színére, árnyalatára: egyszer halványzöld, máskor sötétzöld, később a mély színek ragyogásáról ír. Egyszer estefelé Marechiare öblében három 91
