Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 7. szám - Szávai Géza: Aréna (XIV. Bűn és logika)

ti, felszívja magába, már nem szabadulhat tőle. A kergető egér, aki elődje agyát felfalja, csak annak útját tudja járni a labirintusban: a Jóét. . . A kis fehér egér, amikor gondolatmenetének ennek a pontjához érkezett, fáradt, remegő testtel megállóit, és várt.

Szétnézett: egyedül volt.

Várt, várt, de a helyzet nem változott.

És másnap reggel megborotválkozott, kajált, elindult munkába . . .

Reggel másnapos állapotban és fáradtan ugyan, de mégis megnyugodva mentem az egyetemre.

Véd ez a törvény összes félelmeim ellen, mert nem tudom már említettem-e: a Jó megmaradásának törvényét fedeztem fel, e felfedezés meséjét olvasod. Biztosnak, megingathatatlannak érzem, már-már a természeti törvény lelkiismereti, erkölcsi párjának. Hiszek benne, mint az anyag megmaradásának törvényében: a Jó megőrzése törvénye az élő, lelkes anyagnak.

Bizonyítani nem tudom, nem is akarom, kinek állhatnék elő ezzel a hülyeséggel, amit neked idehordtam. Téged érint a legközvetlenebbül, úgy is mondhatnám, »törvényemet« csak neked bizonyíthatom, aki benne voltál (akárcsak én) ebben az elvakult gyűlöletben. Kikecmeregtem belőle, és most kötélként nyújtom neked a törvényt, gyere te is utánam.”

Az anyag megmaradásának törvénye a fizika logikájából fakad, bizonyítható. Az a lélektani vagy morális törvény, amit 1969-ben egy tizenkilenc éves fiatalember egy helyzetből bontott ki — bizonyíthatatlan. Ahogy egy elviselhetetlen lélektani kelepcéből logikáért kiáltva, egy helyzeti logikai lehetőség után kapva — és rátalálva — furcsán, de mégis megnyugodott, abban van valami abból az egyetemes esélyből, amit különös helyzetekben különös helyzeti logikák kínálnak a bűn nélkül bűnhődőknek.

Megszüntethető, feledtethető, megbocsájtható a bűn a bűnhődéssel, lerázható a bűn nélküli bűnhődés — de legalábbis a bűntudat — a logika erejével.

A ketrecből visszajuthatunk az arénába.

*

Az arénában megnyugszunk, de attól a lét még szomorú, elszomorító marad. Mert a valóságról is be tartozom számolni (ha már onnan indultam az aréna felé). Tizenkilenc éves koromban irtózattal, rettenettel néztem egyik barátomra, aki késsel támadt rám.

A környezetünkben bomló elméért felelősek lehetünk? Akkoriban úgy éreztem: igen. Volt barátom, akit kerültem, rövidesen másokra is késsel témadt. Aztán eltűnt az életünkből. Zárt osztályra. Kiszökött, a kést maga ellen fordította. Mint később hallottuk: sokadik öngyilkossági kísérlete egyszer, végül, sikerült. Őszintén sajnáltam, szántam életéért, haláláért. Kívánom, nyugodjék békében. Én pedig élni szeretnék: békében. Bár húsz évvel öregebben már nem tartom olyan jaj-de-nagyon-fontosnak az életnek nevezett játszmát. Megszoktam. Azt mondják, megszokom majd azt is, hogy vége lesz.

Hajdani novellám nem jutott el a „címzetthez”. Sosem jelent meg. Neki pedig nem küldhettem el, nem vihettem el a kórházba. Ő akkor már körön kívül volt. Aztán végleg megnyugodott. Ebben az arénában én is nyugodt vagyok. A tényeket szikárabban jegyzem, az őket összekötő „törvény” szálát vékonyabbnak látom; tudom: lehetünk jók, lehetünk rosszak — és talán a jó is megmarad.

86